Frances Hodgson Burnett (1849–1924) a szerzője A titkos kert című klasszikusnak. A pár évvel előtte, eredetileg 1905-ben megjelent, szintén nagy népszerűségnek örvendő regényét, A padlásszoba kis hercegnőjét most a Manó Kiadó szépséges új kiadásában olvashatjuk. A kiadás külseje és maga a történet is igazi lányos mesét sejtet: egy hercegnőként élő kislány sorsának alakulása, aki mindent elveszít, de nem adja fel, és végül persze minden jóra fordul. A klasszikus lányregények kedvelőinek az egyszerű és bájos történet miatt mindenképp érdemes elolvasni, miközben a kötet a viktoriánus kor társadalmába is izgalmas betekintést nyújt.
A főszereplő Sara a történet kezdetekor hétéves kislány, aki fiatal, gazdag és megnyerő édesapjával Bombayből érkezik Londonba. Édesapja beíratja egy londoni bentlakásos iskolába, ahol Sarával igazi hercegnőként bánnak: mindent megkap, amire vágyik, saját francia szobalánya és pónilova van, ő az iskola dísznövendéke. Pár év elteltével azonban édesapja hirtelen meghal, elveszítve minden vagyonát. Sara élete gyökeresen megváltozik: lakosztályából a padlásszobába kerül, minden fényűző tárgyát elveszik tőle, és dolgoznia kell, hogy enni kapjon. Ugráltatják, kíméletlenül bánnak vele, éhezik és fázik, mégis megmarad annak a szeretetteljes kislánynak, aki volt. Ebben a legnagyobb segítsége a képzelete, ami mindig is határtalan volt: azt képzeli, hogy hercegnő, és egy nap valóban mesés dolog történik vele.
A történet nagyon kiszámítható és egysíkú, ami persze egy lányregény esetében nem baj, de kicsit több izgalom talán belefért volna. A fordulatok jó előre kitalálhatók, és a karakterek is elég baltával hasogatottak: itt van az iskola vezetője, a gonosz Miss Minchin, aki Sarát kezdettől fogva féltékenyen utálja; Sara két barátnője: a gazdag, kövérkés és kicsit nehéz felfogású Ermengarde és az ágrólszakadt szolgáló, Becky, akik mindketten szinte vallásos áhítattal tekintenek Sarára (Sara pedig jótékonyan segít nekik, amiben tud); valamint a titokzatos indiai úr, aki nagyon beteg, és egy kislányt keres. Mindenki nagyon prototipikus, a legkevésbé én mégis magával Sarával voltam kibékülve, aki egyszerűen annyira jó, hogy az már kicsit túlzás. Személyiségfejlődés egyáltalán nem történik a könyvben – Sara szeretetteli, önzetlen, okos és jó szándékú kislányból az átélt szörnyűségek közepette is ugyanilyen marad, majd a történet végén is önzetlen, segíteni szándékozó, felnőttesen gondolkodó kislányként láthatjuk.
Ami nekem kifejezetten tetszett a könyvben, az az 1900-as évek londoni hangulatának a megjelenítése, és szerintem 9 éves kor fölött olvasva ebben a legerősebb a történet. Nekem felidézte azt a dickensi világot, amit legutóbb Terry Pratchett Cselesében olvastam, és amely az elképesztő nyomortól, szegénységtől, a gyermekek kizsákmányolásától és az emberi jogok hírből sem ismerésétől hangos. Nagyon érdekes, ahogy Sara a pónilovas-hercegnős világból egyszeriben belecsöppen egy teljesen más realitásba, és ahogy a képzeletére támaszkodva igyekszik túlélni a körülményeket.
Ez pedig a másik olyan szál, ami engem nagyon megfogott a könyvben: a képzelet hatalma. A szerző végig azt hangsúlyozza, mekkora ereje van a történeteknek, a meséknek, a képzeletnek. Sara kitalált történeteit az iskola diákjai szájtátva hallgatják – még azok is, akik irigyek rá, és egyébként ki nem állhatják. Ebben a mostani járványos helyzetben (meg egyébként bármikor, amikor az ember kicsit soknak érzi a való világot) hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy vannak történeteink. Vannak könyveink, vannak elképzelt világaink, ahová behúzódhatunk egy kicsit feltöltődni, egy kicsit elfelejteni, hogy mi is van odakint. Ennek a fontosságát emeli ki a kötet, és ezzel nagyon fontos üzenetet közvetít, nem csak gyerekeknek. Ahogy Sara mondja Ermengarde-nak: „– A világ csupa történet és mese. Te is egy történet vagy, én is, még Miss Minchin is az!"
8/10
A kötetet a Manó Könyvek Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
