Dániel Andrást én a Matild és Margaréta című mesekönyvével ismertem meg, ami annyira tetszett, hogy onnantól nem volt megállás, és sorban olvastam a Kufli-történeteket. Nemrég jelent meg a Pagony Kiadó gondozásában a legújabb Kufli-kötet, amely immár a 14. a sorban, mégsem veszített a kezdő lendületből, ugyanolyan ötletes, humoros és szerethető, mint az eddigiek. Sőt, talán még túl is tesz rajtuk: kötetről kötetre érettebb, egyre több gondolatisággal felvértezett, szerkezetileg is kiforrottabb a Kufli-univerzum. Ráadásul most érkezett hozzá egy újabb spin-off is, a második Kufli lapozó, amelyben Pofánka után most Fityirc kalandozik a legkisebbekkel.

A Fityirc és a felhő nagyon rövidke lapozó, a főszereplője Fityirc (a legfilozofikusabb kufli), aki az elhagyatott réten heverészve szóba elegyedik egy felhővel. A felhő akármivé át tud változni, és a Fityirc által kért formákat meg is mutatja neki – felvesz például elefánt- vagy kuflialakot is. A lapozó nagyon szép, igényes kialakítású, a színei a sok kékkel és zölddel nekem különösen tetszettek, megnyugtató, kedves kötet. A kicsik a felhő alakváltásainak segítségével ismerkedhetnek a különböző formákkal, és ezt nem szakítják meg a kufli-kötetekre jellemző különféle lények kiszólásai. Egyszerű, letisztult kis könyvecske, amely vidám élményt nyújt az olvasónak.

 A Merre jártok, kuflik? az eddigi kufli-kötetekhez hasonlóan két történetet tartalmaz: az elsőben Fityirc (szintén a réten való heverészés közben) azon gondolkozik, vajon mi az, amit még soha nem csináltak, amióta a réten laknak. Egy pókcsibétől érkezik a gondolat, hogy talán eltévedni még soha nem próbáltak, és ezzel kezdetét veszi a kaland, melynek során Fityirc és Valér igyekszik szándékosan minél jobban eltévedni. Elindulnak, és mindig azt az irányt választják, amellyel vélhetőleg minél távolabb kerülnek a kuflikupactól, ám azt tapasztalják, hogy eltévedni nem is olyan könnyű.

Az eltévedés során a két kufli mindenféle furcsa helyre keveredik (majompatabokor, vadradírcserjék stb.), míg Doktor Furcsa bakancsházánál kötnek ki. Dániel András a megszokott nyelvi és képi leleménnyel és humorral mutatja be a kuflik útját, egyetlen képen is rengeteg felfedeznivalót elhelyezve. Az osztott oldalas megoldás nekem kifejezetten tetszik, mert így még több történés fér egy-egy lapra.

A második történet (Játsszunk zsunyért meg kopollánt!) valódi csemege a nyelvészek számára, egyben vélhetően Dániel András ars poeticájába is beleshetünk kicsit a segítségével. A kuflik jelentés nélküli szavakat keresnek az elhagyatott réten (az osztott oldalak itt is nagyon jók), majd párosítják őket azokkal a dolgokkal, amikre még nincsen szavuk. A világ dolgainak a nyelv segítségével való leképezését, birtokba vételét mutatja be a történet mindenki számára érthető, mesés módon, így születik például a töfgöny, a slumty, a fletyár és a zsorty.

Az eddigi kufli-történetek közül nekem ez a második tetszett messze a legjobban: amellett, hogy bemutatja a megnevezés folyamatát, elképesztő szórakoztató módon vezeti rá az olvasót a hangalak és a jelentés kapcsolatának esetlegességére, illetve arra, hogy hogyan is tud egy szó meggyökeresedni a nyelvben. Dániel András kreativitása láthatóan kifogyhatatlan; én nagyon várom a következő kufli-kötetet.

10/10

A köteteket a Pagony Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.