Katherine Applegate gyönyörű ifjúsági regénye a Maxim Kiadó Delfin könyvek-sorozatában jelent meg, és kívül-belül varázslatos. Nemcsak hogy ifjúsági irodalmat, de regényt is nagyon rég olvastam olyat, ami ennyire csodálatosan mesél. A Kívánságfa a valóságot és a képzeletet elegyítve hoz létre egy olyan történetet, amely egyszerre megható, tanulságos, modern és végtelenül pozitív.

Az elbeszélőnk Vörös, egy 216 éves északi vörös tölgyfa, aki régóta kíséri figyelemmel és őrzi a környéket barátja, a Bongó nevű varjúlány társaságában. Odvai és ágai sok kis állatnak adnak otthont, oposszumoknak, mosómedvéknek, baglyoknak. Vörös egy kívánságfa: az emberek minden év május elsején felkeresik, és az ágaira kötözik a kívánságaikat. Eddig mindig csendesen figyelte az eseményeket, soha nem avatkozott közbe. Most azonban úgy tűnik, ki akarják vágatni, és a megmaradó kevés idejét Vörös arra fordítja, hogy barátai segítségével ő maga teljesítse a közeli házban lakó kislány kívánságát.

Már a nézőpont megválasztása is nagyon egyedi, amit az írónő ráadásul szépen és tudatosan használ a regény legvégéig. Vörös megértő, bölcs, optimista és nyugodt elbeszélő, aki egyfajta távolságtartással tudja szemlélni az emberek világát. Sok mindent megért és látott már, a fellobbanó gyűlöletkeltés sem újdonság számára. Hatalmas pozitívuma a könyvnek, hogy sem a tölgyfa, sem az állatok nincsenek a kellőnél jobban antropomorfizálva, növényi és állati szokásokkal ismerkedünk meg, miközben rengeteg természettudományos információt is szerzünk. Ezeket az írónő beleszövi a mesébe, így olvasás közben a gyerekek (hiszen alapvetően nekik szól a könyv) nemcsak szórakoznak, de tanulnak, okosodnak is. Ez a hitelesség és információgazdagság elképesztő erőssége a regénynek.

A könyv kiadása gyönyörű: a borítótól kezdve Charles Santoso illusztrációin át a tördelésig minden szép rajta, jó kézbe venni. A történet ráadásul időtlen; az idegengyűlölet tértől és időtől függetlenül bárhol felütheti a fejét, ahol félnek az ismeretlentől, és a könyv pont a megfelelő és befogadható mennyiségben foglalkozik a problémával. A két fő kérdés végig az, hogy vajon Tamarnak sikerül-e barátot szereznie, illetve hogy Vöröst vajon valóban kivágják-e az Óhajok Napja után. Az első miatt az olvasó talán különösebben nem izgul, a második viszont végig nyitva van, és egyáltalán nem egyértelmű, hogy happy end lesz a történet vége. Vörös sztoikus bölcsességgel viseli, ahogy a kivágásáról beszélgetnek, és a megváltoztathatatlan elfogadása szép és fontos üzenete a könyvnek.

Emellett a barátság és a szeretet erejének hatalma a legértékesebb tanulsága a regénynek, ami így nagyon nyálasan és közhelyesen hangozhat, de az az igazság, hogy nekem folyamatosan potyogtak a könnyeim a könyv végén. Amilyen elcsépelt lehetne, annyira egyszerű és szép a tölgyfa és a gyerekek meséje, és a közben felszínre kerülő érzelmek bemutatása. Tanulságos és elgondolkodtató a történetbe beleszőtt történet is: a fiatal ír lány, Maeve sorsa, aki 1848-ban szelte át az óceánt és telepedett le a környéken, hogy pár év múlva felkötözze az első kívánságot Vörös ágára, és ezzel meghonosítsa az ír hagyományt.

Az emberi karakterek egyszerűek és szerethetők, senki nincsen démonizálva. A regény toleranciára tanít, összefogásra és a remény fontosságára – bátran lehet adni akár kisebb gyerekek kezébe is, mert végtelenül pozitív a hangulata. Gyönyörű könyv, amit én az elsőtől az utolsó betűig nagyon szerettem.

10/10

A kötetet a Maxim Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.