A remake-ek, univerzumok, előzmények, utózmányok, és újragondolások korában furcsa öszvér A láthatatlan ember 2020-as verziója. Eredetileg az újrázás ötlete még a Universal elfuserált szörnyuniverzumos próbálkozásánál merült fel, majd inkább lepasszolták a jogokat Jason Blumnak, az A24 stúdió főnökének, aki pedig a rendező és forgatókönyvíró Leigh Whannel figyelmébe ajánlotta. Whannel a 2018-as Upgrade-del igen kellemes meglepetést okozott: mindössze 5 millió dollárból összerakott egy jópofa, látványos, és elgondolkodtató akciófilmet, most pedig hasonlóan bánt H. G. Wells klasszikusával is.

Cecilia Kass (Elisabeth Moss) egy éjjel sikerrel menekül meg a bántalmazó kapcsolatából, a nővére (Harriet Dyer) és egy gyerekkori barátja (Aldis Hodge) segítségével. 2 héttel később az exe, Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) öngyilkos lesz, ugyanakkor a nőre hagyja vagyonát. Azonban Cecilia idegeit kisvártatva furcsa, megmagyarázhatatlan események borzolják, amik szerinte mind az elvileg halott Adrian vérfagyasztó játszadozására utal – miközben a külvilág számára úgy tűnik, hogy a nő képtelen elengedni a múltat, és lassan megőrül…

Whannel az egész filmet a zseniális tudós (itt most zseniális optikus) helyett egy remek húzással az áldozatára építette. Már csak ezért is felkeltette a figyelmemet az akkor csak készülőfélben lévő film – hoppá, érdekes megközelítésmód, aminek a célkeresztje a családon belüli erőszak lesz! Kíváncsian vártam, még milyen leleménnyel készülhet Whannel… és sajnos mással nem.

A döcögős első harmad után jön a hatásos rémisztgetés, ahol a jó hosszan elidőző kamera sarkait figyeljük, hátha észreveszünk valami anomáliát. Ami a színészeknek egy-egy megmagyarázhatatlan esemény – és röviddel később Cecilia számára egy borzasztó sejtés – az nekünk teljesen egyértelmű dolog: az ajtó előtt ácsorogva az éjszakai hidegben tényleg valakinek látszik a lehelete, a rezsón tényleg valaki átállította a hőfokot, hogy tűz keletkezzen, és tényleg valaki rááll a takaróra, pedig nincs is ott semmi. Miközben mindenki másnak úgy tűnik, hogy a remekül szenvedő Elisabeth Moss-nak tényleg elment az esze, a nézőnek már nem adatik meg, pedig valószínűleg sokat dobott volna a filmen, ha sikerül még egy darabig nem egyértelműsíteni, hogy csak a képzelet játéka az egész.

Viszont amikor tényleg elengedi magát a film, akkor tényleg vérfagyasztóan jó. Az akciójelenetek hasonlóak az Upgrade-hez abban, hogy körültekintő, ízléses munkával állunk szemben, nincs hiperideges kamerarángatás és fölösleges vágás 10-15 képkockánként, Moss játéka mellett ezek a film csúcsai, hasonlóan pl a filmeleji szökési szekvenciához. És még nem volt szó az abuzív kapcsolat bemutatásáról, amiben a legundorítóbb, legaljasabb húzásokra tényleg nehezen tud mit reagálni az ember – főleg a színésznő, aki már a dühön túl van, és csak a szinte bénító tehetetlenség marad.

Apropó, ha már az elején említettem, hogy az Upgrade 5 millióból forgott, amibe belefért az okos akciójeleneteken kívül egy autós üldözés a teszkógazdaságos Tom Hardy mellé (Logan Marhall-Green), itt ugyanúgy megdöbbentő, hogy A láthatatlan ember csak 7 millió dollárból készült – miközben egyetlen egyszer sem érződik rajta az olcsósága a mozivásznon. Sőt, mintha büszke is lenne rá, mert egy picit feltűnő volt a rengeteg vágóképként használt városi látkép…

Aztán a film az utolsó 20 percében olyat tesz, ami sok vita tárgyát adhatja, és talán Whannellnek ez is volt vele a célja. Maga a koncepció teljesen érthető, ugyanakkor a szépen lekerekíthető film összképét lerontja egy kicsit, a film első harmadának döcögésével, és egy-két illogikus dologgal együtt.

Mindenesetre ez ne riasszon el senkit: A láthatatlan embert bizony meg kell nézni, csak jómagam többet reméltem ennél is. Bárcsak minden újragondolás ilyen lehetne.

7.5/10

A láthatatlan ember teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (MAFAB) oldalán.