Igazi ünnep volt ez a pár nap. Hiába láttam majdnem az összes Star Trek sorozatot, nekem személy szerint mindig is a Picard féle The Next Generation marad, a Trek sorozatok alfája és omegája. Annak ellenére, hogy nem egy szeretett részem akad a többi, Roddenberry univerzumában játszódó történetben. Nagyon vártam már ezt az új sorozatot, mely az öreg Picard kapitány történetét meséli tovább. Ironikus módon, tudtommal Jean-Luc volt eddig az egyetlen olyan karakter, akit nem léptettek elő. Persze ebben azért szeretett kapitányomnak kemény munkája volt, mert valahogy mindig kihátrált a „megtiszteltetés elől”. Annyit azért elspoilerezek, hogy végül mégiscsak megkapta a „rettegett” előléptetést. Függetlenül attól, hogy ez az új széria hogyan muzsikál majd, nekem személy szerint az Enterprise kapitány mindig is az örök erkölcsi tökélyt fogja megtestesíteni. A tökéletes vezetőt, aki tűzbe megy az embereiért. Egy olyan főnököt, akit mindig is szerettem volna magamnak.

A nyugalmazott admirális Jean-Luc Picard Franciaországban lévő borászatában tölti nyugdíjas éveit. A Csillagflottából kiábrándult, megfáradt admirális élete gondtalan egyhangúságban telik a szőlőtőkék árnyékában. A nyugalmazott Csillagflotta tiszt békéjét, csak pár zavaros álomkép háborgatja. Ám egy balul sikerült interjú után az események nem várt fordulatot vesznek. Picardot egy fiatal lány keresi fel, aki valamely okból kifolyólag ismeri az idős admirálist. A lányt számtalan kérdés foglalkoztatja, egyetlen dologban biztos csak, hogy az Enterprise volt kapitánya az egyetlen, aki segíthet rajta.

Meg kell, hogy mondjam, nagyon jól időzítettem. Úgy fél éve végeztem a TNG sorozat újranézésével, úgyhogy nekem igazán friss az élmény, már ami Picard kapitány kalandjait illeti. Ez az emlékfrissítés céljából elkövetett Star Trek- maraton azért is volt sikeres, mert ezt a a feleségem társaságában nézhettem végig ismét. Ő ezzel vesztette el a „Trek szüzességét”. Szóval ő is igazán képben volt, amikor elkezdtem nézni a Picard kapitányról készül mini sorozat első részét. Az első képkocka felvillanásától kezdve rettegtem. Attól féltem, hogy az Amazon, páros lábbal tapossa el szeretett diplomata és hobbirégész kapitányom múltját, és valami a Kelvin idővonalra emlékeztető csiricsáré akció -sci-fit kreál belőle. Legnagyobb szerencsémre nem ez történt.

A Patrick Stewart által megformált kapitány mindig is a mély párbeszédek és a moralizáló észjárás embere volt. Egy igazi diplomata, aki szenvedélyes tudományos érdeklődéssel fordul minden felé. Legyen az egy detektívregény, egy zenei előadás vagy egy több ezer éve elpusztult csillagközi kultúra. Egy olyan tudós kapitánya volt ő az Enterprise csillaghajónak, akihez foghatót azóta sem láttam a Gene Roddenberry által megálmodott jövőben. Ezt a mentalitást sikerült megőrizni a készítőknek, de azért belecsempésztek a karakterbe egyfajta megcsömörléssel egybekötött életuntságot. Ezt a lelkiállapotot maga Picard írja a legjobban körül az első epizód végén. „Nem is éltem. A halált vártam.” Az természetes, hogy az idős admirálist megszemélyesítő színészóriás igazán briliáns régi szerepében. Sajnálom a többi kollégáját, mert az első részben nem volt senki más, aki Patricket akár csak kicsit is megközelítette volna színészi képességeivel. A többi karakter szánalmasan pislákol az admirális alakja körül, amely igazából annyira nem is zavaró. Elvégre róla szól a sorozat.

A párbeszédek és múltat idéző álmok közé, azért pár akciójelenet is bekerült, amelyek valamilyen különleges oknál fogva még működnek is. Nem az a pattogó tinglitanglizás, ami a Kelvin idővonalon játszódó filmekben látható. Ellenkezőleg, igazán szépen belesimul a Picardot körülvevő „TNG-aurába”. A számomra zavaróan rövid (44 perces) első rész látványára nem lehet panaszunk, újszerű, látványos mégis kellően, Star Trek-esen futurisztikus. Ne feledjük, hogy ez a történet húsz évvel az utolsó Star Trek: The Next Generation -t érintő mozifilm, a Nemesis után játszódik. Az epizód történéseinek kezdetekor már a háború is véget ért a Dominiummal, és a Voyager űrhajó is hazaért. A Föld pont olyan békés és szép, mint amilyennek az ember elképzelné egy ilyen optimista jövőben. A Csillagflotta Archívum gyönyörű és az ott, hirtelen a nézőre törő nosztalgiafaktor valami zseniálisan sikerült. A „Picard kapitány nap” feliratú plakátot meglátva olyan érzés fogott el, mint amikor az ember kezébe kerül egy régi családi kép. Ha már helyszínek, igazán örültem, hogy végre láthattuk a már sokat emlegetett Daystrom Intézetet. Én valahogy pontosan így képzeltem el, tátva maradt tőle a szám.

Mivel pilot epizódról van szó, ne várjon senki információ lavinát, de természetesen nem egy olyan eseményről értesülünk, amelyről itt nem írhatok, mert megszólal a spoiler riasztóm. Egy dolog van még, amely megfogott a nyitóepizód kapcsán és az nem más, mint a zene. Jeff Russo kellemesen fülbemászó zenéje egyáltalán nem tolakodó. Tiszteletteljesen belesimul a történetbe. Több, régi szólam is felcsendül, amelyet csak második nézésre hallottam meg a háttérben. Igazán kellemes élmény volt ez a rövidke Star Trek újdonság. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen új irányt vesz az emberiség optimista jövőjében, szilárdan hívő sci-fi sorozat. Csak remélni tudom, hogy a folytatás is ilyen tisztelettel kezeli a TNG örökségét és újra elvisz minket az öreg Picard oda, ahová még ember nem merészkedett.

A Star Trek – Picard teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán

10/10