Amíg a második világégés a mai napig az egyik legismertebb, leginkább körüljárt, és megfilmesített háború, az első alaposan lemaradt hozzá képest. Részben amiatt, mert a második az erkölcsös, helyes háború, amit meg kellett vívni a nácizmus ellen, továbbá rendkívül mozgalmas volt. Mindaddig az elsőben – legalábbis a nyugati front alapján tipizált – lövészárkokban tengődtek a katonák hosszú hetekig, vagy hónapokig, végül kénytelenek voltak ellenséges pergőtűzben rohamozni, továbbá az okok is sokszor a homályba vesznek a filmekben a katonák számára (gondoljunk csak Az ifjú Indiana Jones kalandjai sorozat háborút magyarázó jelenetére, hogy miért is harcolnak amerikai önkéntesek a belga seregben, francia földön).
Sam Mendes filmje az első háborúról – pontosabban a háború egy nagyon pici szeletéről – részben ezt kívánja megcáfolni. Két angol katona a 8. zászlóaljból, Blake és Schofield őrvezetők feladata, hogy részben a már elhagyatottnak tűnő német arcvonalon keresztül vágva jussanak el a 2. zászlóaljhoz egy vezérkari paranccsal: ne támadjanak, az egész egy hónapokig tervezett német csapda. A súlyos veszélyben lévő 1600 ember között harcol Blake hadnagyi rangot viselő bátyja is. Az idejük kevés, mindössze pár órájuk van eljuttatni az üzenetet a támadás lefújásáig, így Blake és Schofield azonnal elindulnak a veszedelmes útra.
Lényegében a film egyetlen felvételnek álcázott tracking shotok sorozata (mindegyik kb 8 perces, a szereplők mesélték, hogy tényleg olyan nehéz volt ezeket megcsinálni, amilyennek hangzik), ahogy mindenféle nehézségeken jutnak át A-ból B-be. Legyen az szögesdrót, halomban heverő hullák, vízzel feltöltődött bombatölcsérek, csúszós-latyakos sár, lerombolt város, vagy felrobbantott híd, a technikai megoldások, a helyszínek és eszközök még abszolút laikus szemmel is remekek, egy-két jelenet még lenyűgöző is tud lenni (főleg egy film közepén szereplő éjszakai jelenetsor, amiért Roger Deakins operatőr, és Thomas Newman zeneszerző felelnek). És ez a legnagyobb problémám a filmmel, hogy itt-ott tényleg fantasztikus a látvány, a zene, és úgy en bloc a szekvencia, de ugyanakkor sokszor túl precíznek, túl sterilnek éreztem (baráti társaság minden tagja ezt vallotta), miközben az emberi drámát a formanyelve miatt el is elhanyagolja, és nem is tudja jól kifejteni.
A két főhőst alakító Dean-Charles Chapman (Blake) és George MacKay (Schofield) relatíve ismeretlen színészek, és a karaktereik sincsenek mélyen kifejtve, főleg abban rejlik az átélhetőségük, hogy mindketten fiatalok. Blake tapasztalatlannak tűnik Schofield (a film egyfajta John McClane-je) mellett, aki az előző év somme-i ütközetében harcolva vált cinikussá, máris túl sokat látott katonává, és vált túlélővé, aki mindennek ellenére teszi a dolgát. Rajtuk kívül aprócska szerepekben feltűnik még Daniel Mays, Colin Firth, Andrew Scott, Mark Strong, Benedict Cumberbatch, és Richard Madden – de az ő szerepüket bármelyik másik ismeretlen angol színész játszhatná, mert csak az ő (a nézők számára húzó)nevük ad súlyt nekik, nem az alakításuk.
Mindent összegezve, ez az egyik legjobb kapudrog, ha érdekel valakit az első világháború világa – sajnos én többet vártam a 10 Oscar-jelölés, és az általános körülrajongás hatására, így inkább csak érdekes (a filmvégi felirat ellenére), mint kifejezetten megragadó. Annak ott van az első világháborús filmek etalonja, a Hosszú jegyesség.
7/10
