A karácsonyi szezonban tökéletes időzítéssel futott be a 2017-es Jumanji folytatása, hisz mi más csábítaná be sikerrel az embert a moziba, mint egy jópofa, könnyed vígjáték. Őszintén szólva, ha nem készül folytatás, az első filmre már nem is emlékeznék. Csakúgy mint Dwayne Johnson szinte teljes filmográfiája, jól egyensúlyozott a szerethetően gagyi és a fájdalmasan felejthető jelzők határán. A Robin Williams-es klasszikus nagy kedvelőjeként kisebb csalódásként éltem meg, hogy már ebből is széria készül, ugyanakkor a Jumanji: Vár a dzsungel egész kellemes meglepetés volt, ha az ember jól lőtte be az elvárásait. A folytatás sem teszi sokkal magasabbra a lécet, de amit vállal azt ismét elfogadhatóan teljesíti.
Főszereplőnk, Spencer (Alex Wolff) a nagyvárosi egyetemen tengeti mindennapjait, távol a barátaitól és a családjától. A megszokott közegből kikerülve elveszti az önbizalmát és eltávolodik az első epizódban megismert kis csapattól, és az sem deríti jobb kedvre, hogy hazaérkezve meg kell ossza szobáját műtétből lábadozó nagyapjával. Szöget üt a fejébe, mennyire legyőzhetetlennek érezte magát a Jumanji játék izomemberének bőrében (Dwayne Johnson), ezért összekalapálja az összezúzott játékkonzolt, majd ismét belép az életveszélyes kalandba. Barátai persze rögtön a körmére néznek, és elindulnak, hogy megmentsék Spencert saját hülyeségétől. Nem várt komplikáció, hogy a játék ezúttal a házban tartózkodó nagyfatert, Eddie-t (Danny Devito) és az őt meglátogató öreg barátját, Milo-t (Danny Glover) is beszippantja, a kis csapatnak pedig új, nem várt akadályokat kell leküzdenie.
A Jumanji - A következő szint pontosan azt hozza, ami elvárható tőle – talán még egy kicsit többet is. A játék szabályait már ismerjük, de a szedett-vedett módon való összetákolása eredményezett néhány változtatást – az alkotók pedig igen kreatívan építenek új ötleteket a bejáratott koncepcióra. Fantasztikus humorforrást szolgáltat a két öregember értetlenkedése, amit mindenki át fog érezni, aki próbálta már elmagyarázni a nagyszüleinek, hogy működnek a videójátékok. Eddie és Milo párosa és a köztük lévő dráma ad igazi szívet és lelket a filmnek, amit az első epizódból kissé hiányoltam. Ezt az írók is érezhették, mert a kevésbé érdekes Spencer mondvacsinált önmarcangolása szerencsére jóval kevesebb figyelmet kap.
A testcserékből adódó humorra sikerült még egy lapáttal rátenni, ezúttal még több bizarr kombinációt kapunk, amiben a színészek egyenesen lubickolnak. Külön ki kell emelnem a film jelentős hányadában protagonistává avanzsáló Karen Gillan alakítását, valamint Awkwafinát, aki szenzációs testjátékkal alakít tinédzser srácot és morcos öregembert egyaránt. Jack Black és Kevin Hart szintén hozzák a kötelezőt, egyedül Dwayne Johnsonnál éreztem azt, hogy kicsit takaréklángon ég. A társaság tagjainak interakciói olyan bájt kölcsönöznek a filmnek, ami feledteti az emberrel a sete-suta történetet és a feszültség hiányát. A poénok legtöbbje jól működik, és az a néhány pillanat, amikor a Jumanji behúzza a kéziféket és a karakterekkel foglalkozik, igazán szívmelengetővé tudja tenni a filmet.
Egy szó mint száz, a folytatás valóban szintet lépett. Nem fogja újradefiniálni a zsánert, de az elejétől a végéig szórakoztató, jó humorral és szerethető karakterekkel. Egy laza kikapcsolódásként bárkinek ajánlható, én pedig érdeklődve várom az elég egyértelműen belengetett harmadik felvonást.
8/10
A Jumanji teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (mafab) oldalán
