Mikor tavaly olvastam, hogy Norvégia filmet forgat saját nemzeti hősük, Roald Amundsen életéről, nagyon izgatott lettem. Nagyon kevés olyan faszagyerek történelmi figura van, mint ő volt: az egyik legkivételesbb sarkvidéki felfedező-kutató. Részt vett az északnyugati átjáró felfedezésében és bejárásában, az első ember, aki csapatával eljutott a Déli-sarkra és élve vissza is tértek – mindkettő iszonyú veszélyes, már-már őrült vállalkozás volt, ami hihetetlen akaraterőt és kitartást igényeltek akkor is, ha mindenre felkészültek. Mondhatni, hogy ő volt Norvégia saját szuperhőse, ki egyik utolsó fotóján is olyan egykedvű nyugalommal az arcán tekint vissza, mintha csak kimenne sétálni egy kicsit a kertbe.
1911 decemberében a norvég felfedező és sarkkutató, Roald Amundsen a világon elsőként érte el a Déli-sarkot. A huszadik század első évtizedében versenyfutás indult, hogy a kutatók megtalálják a Föld legzordabb régióiban a legészakabbi és legdélebbi pontot és az oda vezető utat. A dicsőségesen végződő déli-sarki expedíciónál jóval többet ért el a 20. század egyik legnagyobb felfedezője, akit folyamatosan hajtott a kalandvágy, az ismeretlen felfedezése.
A film legnagyobb hibája, hogy ilyen elképesztő teljesítményt képes a legkonvencionálisabb és legunalmasabb eszközökkel elmesélni. A teljes életét sikerül a gyerekkorában ért inspiráció Nansen grönlandi és északi-sarki sikereitől egészen az öregkoráig és haláláig – emiatt sajnos több dolgon is csak felszínesen átrohanunk. Ezt a rossz döntést sikerült tetézni azzal, hogy az egészet a bátyja, Leon Amundsen (Christian Rubeck) narrálja nekünk, és Roald utolsó szerelmének, Bess Magids-nek (Katherine Waterston). Az egész különösen érthetetlen annak fényében, hogy a történelmi és életrajzi témák kvázi reneszánszukat élik, és igénylik a földhözragadtabb megközelítést (Róma, A néma forradalom), vagy legalább egy izgalmas téma jó műfaji tálalását (A hőlégballon, mint saját lábán is jól megálló thriller) – ehhez képest kapunk egy meglehetősen avítt formát. Ezt annak a fényében értem, hogy Norvégián kívül valószínűleg alig hallottak róla, de ettől még lehettek volna bátrabbak, és bízhattak volna a nézőkben.
Csakhogy ami a film legnagyobb gyengesége, az egyben az erőssége is. Roald Amundsen meglehetősen ellentmondásos személy volt, eleve kevéssé volt szociálisan érzékeny, és a hosszú-hosszú évekig tartó sarkköri túrák során még inkább elszokott az emberektől, rendkívül célorientálttá vált – olyannyira, hogy könnyedén hagyta volna elpusztulni egyik társát a Déli-sark egyik viharában, és amikor Hjalmar Johansen ezt szóvá tette, akkor kvázi kirakta az expedícióból, és később is lekicsinyelte az ő szerepét. (Johansen később emiatt érzett csalódottságában öngyilkos lett.) Hiába bízott rá gyerekkori példaképe, Fridtjof Nansen egy fontos expedíciót, Amundsen 3 év után egyszerűen otthagyja azt, miközben az emberei még évekig éltek a jégbe zárt hajón. Még életrajzi könyvében is dühösen vagdalkozott, és írt át megtörtént eseményeket pusztán sértettségből, amit a film - más kínos eseményekkel együtt - korrektül megmutat.
Ezt a rendkívül nehéz Espen Sandberg rendező (A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja, Max Manus) Pal Sverre Hagen-ra bízza, aki felemásan hozza a feladatot: nehéz dolog egy befelé forduló, zárkózott embert eljátszani, de fizikálisan jól hozza mind a fiatal, mind az ötvenes éveiben járó Amundsent. Christian Rubeck játssza Leont, de ő csupán a keretet adja a történethez, szerepében nincs semmi említésre érdemes. Az biztos, hogy a maszk- és sminkmesterek komoly munkát végeztek, és ugyan szerencséjük is volt a többnyire sztoikus, nyugodt címszereplővel, de a maszknak sincs gumihatása.
Mindent egybevetve egy érdekes történelmi személyiségről készült egy unalmas eszközökkel operáló, ámbár nagyon látványos film – pedig mit nem adnék azért, ha valami olyasmi készülne Roald Amundsenről, mint Neil Armstrongról Az első ember.
6/10
Az Amundsen adatlapja a Magyar Filmadatbázis (Mafab) oldalán.
