A kritikában spoilerek előfordulhatnak!
Az utóbbi években észrevettem, hogy nagy a mozgolódás fantasy fronton, főleg a női szerzők körében, mert egyre többen és többen próbálkoznak vele. Az Agave pedig jó érzékkel csap le az ígéretesnek tűnő első könyves szerzőkre. Ez R. F. Kuanggal és első regényével, a Mákháborúval sem történt másként, ráadásul a magyar kiadás pazar keményfedeles külsőt kapott, amit öröm volt kézbe venni.
A regény két állam, a Nikani Birodalom és Mugeni Föderáció szembenállásáról szól, ahol az utóbbi ópiummal árasztja el Nikant, ami gazdasági nehézségeket okoz a birodalomnak. Ez pedig kirobbantja az első, majd a második mákháborút, ami végül nyugati beavatkozásra békével zárul. Több évtizeddel később újra feszült lesz a helyzet a két ország között, és itt indul el ténylegesen a regény, amelynek főszereplője Zsin, a hadiárva, aki az ópiumcsempész Fang családnál nevelkedik, akik napi szinten megalázzák, bántalmazzák, és ingyen dolgoztatják. A lány egész jól tűri ezt egészen addig, amíg ki nem akarják házasítani a jobb üzlet reményében egy idős férfihoz. Ekkor határozza el, hogy kitör ebből a helyzetből, és leteszi a birodalmi vizsgát, a kedzsut, ami ha sikerül neki, akkor bejuthat a Szinegardba, a Nikan Birodalom katonai akadémiájára, ahol az ország legfőbb vezetőit képzik. A sikerhez azonban, mivel eddig nem kapott képzést, önmagát nem kímélve kell két évig tanulnia, de pénz híján még a tanárát is ópiummal fizeti le.
Ez a felállás ismerős lehet a történelemtanulmányainkból, mert erről olvashattunk a Kínáról és a Japánról tanultak során, bár a fantasyelemek, a mitológiai lények megelevenedésével és cselekményével jócskán el is tér tőle. Viszont így, hogy tudtam hová kötni a történéseket, a megváltoztatott országnevek dacára intenzívebb élményt nyújtott a történet.
A Mákháború alapvetően a kínai életfelfogás lenyomata, ami néhol erősen amerikai színezetű, szinte már érzelemmentes, rideg leírásokkal próbál egyedi színt vinni a fantasy zsánerébe. Erősen érződik rajta a távol-keleti gondolkodásmód, például ahogy a halálhoz vagy a babonákhoz, a hiedelemvilágukhoz viszonyulnak a szereplők. Ezért éreztem erősnek a feldúlt városokat és leölt embereket megjelenítő leírásokat, mert Kuang nem szépített rajta, hanem nyers valójában tárta őket az olvasó elé.
Azonban nem mentes a kliséktől és agyonhasznált megoldásoktól sem. Utóbbira rögtön a történet alapfelállása remek példa: az árva főszereplő, aki ki akar törni nyomorúságos helyzetéből, és valami maradandót alkotni. Árva főhősökkel Dunát lehetne rekeszteni, ahogy fejlődésregényekkel is, de a Mákháború mégis több ennél. Tudott valami újat vinni ebbe a toposzba azzal, hogy főhőse ellentétes fejlődési pályát fut be, mint az általában az ilyen regényeknél lenni szokott.
Ugyanis Zsin már az elején sem egy ártatlan, makulátlan karakter, és mint ilyen, nem is igazán szerethető, sőt, néhol idegesítő. De neki ez a funkciója, és inkább az útja, a döntései lesznek igazán érdekesek, és ahogy foggal-körömmel kiáll ezek mellett, még akkor is, ha ezek beláthatatlan következményekkel járnak. Ez a céljaihoz való ragaszkodás hajtja előre a karaktert, aki egy egyszerű falusi lányból a regény végére hidegvérű mészárossá növi ki magát. Ennek mond kicsit ellent az, hogy a jelleme viszont nem fejlődik, tehát míg a karakter maga halad előre az útján, addig igazából mégsem változik, nem válik szimpatikusabbá, sőt, számomra talán még érdektelenebbé vált, mint az elején. De mint fentebb írtam, Zsin szándékoltan ilyen, hogy inkább az eseményekre és az apró részletekre, valamint az útjára figyeljünk, ne őrá. Viszont itt jön a fordulat: az írónő a főszereplőt kvázi hősből tökéletes antihőssé tette, akiben a hősiességnek még csak a szikrája sincs meg, és akit a düh és a bosszúvágy vezet csupán. Ez nagyon bátor lépés volt tekintve, hogy az írónő trilógiát tervez. Kíváncsi leszek, hogyan fog esetlegesen torzulni/változni Zsin karaktere.
Abból, hogy a főszereplőjével nem finomkodik, látszik, hogy Kuang a kemény megoldások híve. Nem riad vissza a mészárlástól, a kiirtott városok részletes, érzékletes, rideg leírásától, a nemi erőszaktól, csecsemők feldarabolásától, továbbá a karakterei őrületének és teljes szétesésének bemutatásától. Mindezt olyan laza könnyedséggel tette, hogy borsódzott a hátam, de egyszersmind ámultam, mert az általa megalkotott világban ez volt a természetes, és nem is történhetett volna másként. Azt is éreztem, hogy a szerző érzelmileg egyenesen elhatárolódik a művétől, ezért a szereplők dühén kívül többnyire nem marad hely más érzelemnek. Ez okozza, hogy eléggé nyersen tárja elénk az eseményeket, úgyszólván a képünkbe vágja a világa rideg valóságát, ahol az emberek az istenek játékszerei, és ahol, ha nem vigyáznak, akkor határtalan pusztító erőt szabadítanak el.
Összességében a Mákháború egy jó első regény, ami jól használja a meglévő elemeket, és képes csavarni egyet rajtuk. Emellett pozitívuma még, hogy az írónő kerek egészként foglalta össze a mondandóját, nem hagyott maga után hiányérzetet. Noha maradtak még elvarratlan mellékszálak, de Nikan és Mugen harcának végére egy kemény húzással pontot tett. Kíváncsian várom, hogy Kuang mit fog még kihozni ebből a világból.
9/10
A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni!
