Huszonhét év telt el, mióta a Vesztesek Klubja elnevezésű fiatal társaság felvette a harcot Darry álmos kisvárosát sanyargató szörnnyel. Pennywise, az ördögi bohóc azonban nem halt meg, csak egy ideig takaréklángra tette magát – de most visszatért, és eltökélt célja, hogy bosszút álljon legyőzőin. Az időközben felnőtté váló Vesztesek eltávolodtak egymástól, gyerekkoruk emlékei pedig megkoptak és gyanúsan hézagossá váltak. Csupán egyikük, Mike maradt Darryben, hogy tanulmányozza Pennywise múltját és felkészüljön a visszatérő terrorra. A szunnyadásból ébredő fenyegetés mindannyiuk életét veszélyezteti, ezért Mike kénytelen újra összegyűjteni régi barátait, hogy közösen vegyék fel a harcot legnagyobb félelmeikkel.

Az Az, Stepthen King talán leghíresebb irománya, egy rendhagyóan hosszú mű, amit a horror klasszikusai közt szokás emlegetni. A könyvet nem olvasva csupán a filmekről tudok nyilatkozni, és ez sem egyszerű feladat, tekintve, hogy az első rész mennyire megosztotta az embereket. A két évvel ezelőtti első fejezet rövid idő alatt az eddigi legnagyobb bevételt termelő horrorfilmmé vált, ugyanakkor bőven lehetett rajta fogást találni. Nagyon okosan lovagolta meg a Stranger Things sikerével közkedveltté váló ’80-as évek nosztalgiahullámát, és megfejelte ezt egy legalább olyan remekül működő gyerekszínész-kompániával. Ráadásul igen bölcsen két epizódra bontották a terjedelmes könyvet, így kellő játékidővel kecsegtetve a felnőttek történetszálát illetően is. Sajnos ezeken kívül sok kivetnivalót lehetett találni az első Az-ban, de minden problémája ellenére nagyon erős potenciál volt benne, hogy egy fantasztikus folytatás készülhessen hozzá.

A Második fejezet legnagyobb erőssége, hogy kiváló színészgárdát üdvözölhetünk a gyerekként már megismert karakterek felnőtt képében. A legnagyobb húzónév James McAvoy, és első sorban én is rá voltam kíváncsi, de sajnos pont az ő alakítása a leginkább középszerű. Az átlaghoz képest bőven megállja a helyét, de úgy éreztem nem tud olyan átütő lenni, mint amikor egy lobbanékony, temperamentumos karaktert játszik. Jessica Chastain is kiválóan hozza a belevaló Beverly-t, de őt is láttuk már ennél sokkal jobbnak. Kellemes meglepetés ugyanakkor a csapat többi tagja, akik nemcsak hogy remekül alakítanak, még hasonlítanak is fiatal megfelelőikre. Bill Hader és James Ransone külön említést érdemel Richie és Eddie karakterének tökéletes megformálásért, még egy kevés jól működő humort is tudtak csempészni a történésekbe. Másodjára már az sem okozott meglepetést, hogy Bill Skarsgard az, aki igazán ellopja a showt. Továbbra is fantasztikusan hátborzongatóvá teszi az őrült Pennywise-t, az ő alakítását látva még azok is belekóstolhatnak a bohócoktól való félelem érzésébe, akiknek alapvetően nincs ilyen gondjuk.

A film bőven ki is használja a színészekben rejlő potenciált, és jó hosszan elidőzik a karakterek aktuális életének bemutatásán, valamint azon felismerés által kiváltott reakcióikon, hogy vissza kell térniük rémálmaik városába. A lassú tempó sajnos csak egy ideig indokolt, a Második fejezet ugyanis közel háromórás játékideje fájdalmasan hosszúnak érződik, főleg egy horrorfilm esetében. Ezen felül, a történet szerint hőseink elveszett emlékeinek összegyűjtése hozzájárul majd Pennywise legyőzéséhez, ami nagyon kényelmes indokként szolgál, hogy fullasztó mennyiségű visszaemlékezéssel nyomják tele a filmet. Egy-egy jelenet erejére jól esik újra látni a gyerekszínészeket, de olyannyira túlzásba viszik a flashbackeket, hogy megkérdőjeleződik az első film létjogosultsága. Az ilyenkor igen magasra tekert szentimentalista hangvétel miatt pedig úgy tűnhet, mintha a film nosztalgikus érzéseket próbálna kiváltani a csupán két éves előzmény iránt, ami finoman szólva megakad az ember torkán. A könyv ismerői számára ez talán jobban működik, de a korábbi nézettségi adatokból kiindulva elég nagy butaság csak rájuk építkezni.

Sajnos a cselekmény sem lett túl érdekfeszítő, a csapat egyesülése után pofátlan időhúzás kezdődik, ugyanis a történetnek ugyanazon állomásait járják végig, mint két évvel ezelőtt. Pennywise is bár többnyire jól összerakott ijesztéseket kapott, olyan sok van belőlük, és olyannyira nem történik semmi tényleges esemény a jelenlétében, hogy teljesen súlytalanná válik. Mindezek az elemek együtt olyannyira elnyújtott unalomba taszítják a filmet, hogy teljes kudarcba fullad a horrorisztikus atmoszféra megteremtésére tett bármiféle kísérlet. A Második fejezetnek így szinte semmi hangulata, a feszültségnek még az emlékét sem idézi meg, a szendergő nézőket néhány percenként felébresztő jumpscare-ek sorozata pedig olykor megugraszt ugyan, de csupán néhány pillanatra van hatása. A fenyegetettség érzetének hiánya úgy járja át az egész filmet mint valami B-kategóriás tucathorrorból szabaduló betegség, és ezt az érzést erősíti egy nevetségesen sablonos, semmiből előrángatott, indián szertartással foglalkozó történetszál is. Fölöttébb elszomorító, mennyire kioltja a horrort az időhúzás és a műdráma, főleg az olykor rendkívül kreatív szörnydizájnokat látva, amik az előző részhez képest jóval szebb CGI-jal és kellő mértékű praktikus effekttel készültek.

Az egész filmről elmondható, hogy csak a külcsín van rendben: a színészi játék, a látvány, és az olykor kimondottan ötletes operatőri munka. De sajnos amikor próbálunk egy kicsit a dolgok mögé nézni, kongó ürességgel és ötlettelen önismétléssel szembesülünk. A 2019-es év legnagyobb csalódásai közé sorolnám, mivel minden idők egyik leghíresebb horrorjából csupán egy középszerű, teljesen átlagos adaptációt sikerült alkotni.

5/10

Az Az - Második fejezet teljes adatlapja a Magyar Filmadatbázis (mafab) oldalán