Nagyon nagy és szuper dolog, hogy az Agave Kiadó be tud vállalni olyan kiadásokat, mint Karin Tidbeck novelláskötete. A könyv minden ízében különleges: egy svéd írónő weird-, fantasy- sci-fi-, steampunk- és szépirodalmi történeteit tartalmazza, egy olyan egyedi hangot, amely felkavar, megrémít, szembesít a félelmeinkkel, és megmutatja, hogy ha elhúzzuk a függönyt, lehet, hogy csak egy tükröt találunk.

A vékonyka kötet 13 novellát tartalmaz, ezek legtöbbje pár oldalas, de egyébként is elképesztő haladós, nagyon gyorsan olvasható a könyv. Egy nő egy konzervdobozban készít magának gyermeket. Egy telefonközpontos a pokolban találja magát. Három matróna addig eszik, míg fel nem robban, hogy életet adjon az újabb generációnak. Egy csendes faluban megelevenednek a népmesék lényei. A történetek legtöbbje szürreális és furcsa, álom- vagy sokszor inkább rémálomszerű.

Ami nekem nagyon tetszett a novellákban, hogy az alapötlet mindenhol baromi jó. A legelső, a Beatrice úgy kezdődik, hogy egy férfi beleszeret egy léghajóba. A Dzsagannáthban egy gyermek érkezik egy csőből az Anyában. A Kicsoda Arvid Pekon?-ban egy telefonközpontos bárkinek a bőrébe bele tud bújni. Minden történet tele van ötletekkel és fantáziával, ami viszont nekem kevésbé tetszett, hogy számomra ezek a történetek nincsenek rendesen lezárva. Én szeretem, ha egy novellának ütős a vége, elgondolkodtató, megrendítő, itt viszont általában el van kenve, mintha valamiféle ködbe veszne; ráadásul a weird történeteknél az már elég unalmas, hogy valaki átváltozik, eltűnik, vagy visszatér a kiindulópontra (mintha csak álmodta volna az egészet), itt viszont majdnem minden novellának ez a vége.

Az egész kötetre jellemző az elidegenítés és az a szürke zóna, amely Tidbeck szerint ott van Svédországban: „Rengeteg időt töltünk alkonyati időben, ami egyfajta köztes állapot, senki földje. (…) a peremre kerülve az ember egy másik világba lép (…).” Az írónő ügyesen egyensúlyozik a képzelt és a való világ peremén, és ebben sokat segít neki a folklór és a mitológia is. Talán azokat a novellákat szerettem a legjobban, amelyek megidézik a skandináv, északi hangulatot, a népmesékkel, furcsa lényekkel (ehhez kapcsolódik az elképesztő gyönyörű borító is).

A Rebecka volt nekem a legmegrázóbb a kötetben, addig is történtek már dolgok, de lelkileg ez talán a legmélyebb, a legfájdalmasabb. Imádom a weirdet, annyit olvastam már, hogy nem hat meg a vér, az erőszak, a különböző testnedvek meg ilyesmik, de az öncélú gusztustalankodást és a hatásvadász kínzásokat nem szeretem. Ebben a novellában nagyon felkavaró és borzalmas volt az istenkép (vagy felsőbb erő képe), mindemellett mélyen elgondolkodtató is, hogy kegyetlenkedéssel lehet csak figyelmet szerezni. És az is érdekes, amit Rebecka mond: „– Azoknak a legélénkebb a képzelete, akik másokat bántanak.”

Ha egy színnel kéne jellemeznem a kötetet, azt mondanám, sötétzöld – az a sötétzöld, amely a mocsaras területekre, az erdők mélyére jellemző. Azokra a helyekre, ahol ha nem vigyázunk, felébreszthetünk valami ősit, valami olyat, ami jobb, ha az árnyékban marad. Karin Tidbeck történetei a lélek mélyét mutatják meg – rengeteget mesél az emberi természetről a szereplőin keresztül, akik teljesen hétköznapi emberek, csak véletlenszerűen valami nagyon furcsa történik velük. Atmoszférateremtésben kiváló a kötet, az olvasó a bőrén érzi az északi köd páráját, miközben témáiban és dinamikájában is nagyon egyedi és nyugtalanító – érdemes néha ilyet is olvasni. „– Tudnom kell – erősködött Augusta. – Miben áll a világ természete? A dzsinn mosolygott, két sorba rendeződött fogai mind kilátszottak. – Melyiké?”

8/10

A kötetet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.