A csodás és remek borító, az izgalmakat ígérő fülszöveg, a mágia és egy ilyen ellentmondásos személy, mint a szerző, nagyon jó egyveleget ígér. azonban mindenkinek, aki nagy lelkesedéssel nekikezd a regények, egyvalamit tudnia kell: Crowley alapvetően nem fikciós író, így a Holdgyermek sem egy szokványos, ma már elvárt felosztással bíró és kifejezetten cselekményközpontú írás, sokkal inkább elmélkedés.

Gyakran mondják az írással kacérkodó érdeklődőknek a ma már számos helyen elérhető írótanfolyamokon, hogy egy regénynek felépítése, jól felosztható struktúrája van. Aki írni szeretne, ne indítson álomból ébredő szereplővel, vagy tájleírással, hiszen ezek a motívumok már nem passzolnak a modern kor modern olvasójának elvárásaihoz, ma már sokkal inkább cselekményorientált, világosan felvázolt konfliktust bemutató regényekre vágyunk. Ehhez képest, még ha figyelembe vesszük is, hogy a Holdgyermek nem egy friss alkotás, Crowley írása egy londoni útikönyv első oldalaival nyit, viszont a szereplők bemutatása csupán néhány sorban kívánja elérni az olvasó ragaszkodását, ami sajnos előre vetíti, hogy itt bizony nem egy könnyen befogadható, és nagy odafigyelést kívánó történettel állunk szemben. A magam részéről nem is tudom igazi regényként kezelni a Holdgyermeket, sokkal inkább belső gondolatfolyamként, egy Crowley-féle monológként, amit csak néha-néha tör meg a igazi, konkrét cselekmény. Mintha ritkán jutna eszébe két művészettel és/vagy ezotériával foglalkozó fejtegetés mellett, hogy egyébként ő most regényt szándékszik írni, és van itt egy feloldásra váró csavar, vagy néhány illedelmesen várakozó szereplő a reggelizőasztalnál, akik egészen addig némán és kifejezéstelenül ülnek, amíg mi, a szerző és én tisztába nem tesszük ismereteinket különböző elvont, absztrakt, vagy épp nem is annyira elvont, de hirtelen felmerült témákkal kapcsolatban. 

Maga a felépítés tehát nem egy klasszikus regényforma, hanem afféle szöveggöngyöleg, ahol jól megfér egymás mellett az útikönyv-betét a négy dimenzióról való hangos gondolkodással. Emiatt a szereplők sajnos elnagyoltak, az érzelmek és a motivációk pedig csak azért léteznek, mert létezniük kell. De hogy mitől működnek, az gyakran nem világos, és nem is hihető. Lisa di Giuffria úgy lesz szerelmes egy tulajdonképpen szótlan szektatagba, hogy nem értjük, hiszen egyik sorról a másikra történik, bármiféle felvezetés és átmenet nélkül. Az olvasó teljesen kívülálló marad, nincs más választása, mint elfogadni, hogy ez egy mindent elsöprő szerelem, a vele járó szektásság pedig védelmi háló. Bár utóbbi pont jól mutatja be a maga elvont, művészi módján, hogyan lehet naiv lelkeket megnyerni egy-egy szent ügyek. A behálózás, a szent feladat kötelessége, a kiválasztottság-érzés mind hosszas kifejtésre kerülnek, és a maguk módján ezek érdekes adalékai akár a mai, szekta-alapú közösségek lélektanának is, sajnos továbbra is csak értékes jeleneteket vonnak el a cselekménytől. A többi pedig egy továbbra is ellentétes, nagyon művelt  férfi képzelgése, melyben összeugrik egy közös „flashpartyra” a történelem, a szerelem és a miszticizmus. 

Türelmes, másfajta olvasásélményre vágyóknak ajánlom csak a Holdgyermeket, illetve kifejezetten elvont témák iránt érdeklődőknek. Utoljára Władisław Stanisław Reymonttól A vámpír keltett bennem hasonló érzetet, így ha valakinek az tetszett, a Holdgyermeket is szeretni fogja.

5/10

A kötetet a Metropolis Media jóvoltából olvashattam el.