Rusvai Mónika első könyve, ahogy ő fogalmaz a köszönetnyilvánításban: tanulóregény. Begyakorolni az írói fogásokat, használni az eszközkészletet stb., és ez a könyv ilyen is lett: prototipikus fantasy, amely rengeteg mindent felvonultat a fantasyk toposzaiból, közhelyeiből, eszköztárából, mintha csak egy listán pipálgatná a hozzávalókat. Nekem „egyszerolvasós”-nak elment, de nagyon hiányzott belőle valami eredetiség, és az a karcosság, vadság és őszinteség, ami miatt az első regényeket nagyon szoktam szeretni.
Az utolsó szigetkirályságot elpusztította a Sárkány, és a tengerik népe a szárazföldre menekült, hogy új birodalmat építsen. Erthol, a fiatal lovász már Tengermelléken nőtt fel, a múlt emlékei mégis körülveszik, és meghatározzák az életét. Véletlenül olyan események közepébe csöppen, amelyben nagy szerepük van átkoknak és titkoknak, és amelyek nem csak az ő, hanem az egész királyság sorsát megpecsételik. A megoldás a múltban rejtőzik, a legendák azonban nem segítenek megfékezni az érkező pusztulás előhírnökeit, a sárkánykígyókat. Egyre többen vannak, egyre nagyobbak, és a megjelenésük összekapcsolódik a régi világban kimondott átkokkal. Vajon le lehet győzni a közelgő Sárkányt?
A főszereplő Ertholt követjük a történet során, végig az ő szemszögéből látunk mindent. Sajnos szinte semmi szerepe nincs az események alakulásában azon kívül, hogy ő az egyik átokvivő (amiről nem tehet), és a végén segít Anothiannak feljutni a toronyba. Igaz, hogy megöl egy sárkánykígyót, de ha Golthin nem fordul vissza érte, belehalt volna. Ráadásul nekem néha kifejezetten idegesítő is volt, sokszor viselkedik úgy, mint egy 12 éves kisfiú, nem pedig egy 20 éves férfi. A személyiségfejlődése minimális, sodródik az eseményekkel, és ízlések és pofonok, de én nem szeretem, ha a fontos döntéseket hozó, érdekes szereplők és az események helyett a fókusz végig egy megfigyelő szereplőn van.
A regény egyébként eléggé patikamérlegen gyártott, minden alapanyag megvan benne, amitől fantasy lesz, nekem egyvalami hiányzott belőle, a szív. Egyetlen karaktert sem tudtam megkedvelni a 400 oldal során (még Anothian állt talán a legközelebb hozzá, de igazán őt sem), nekem nem voltak eléggé kibontva, és azt sem éreztem, hogy az írónő szereti a szereplőit. Szépen és biztos kézzel meg vannak tervezve, meg vannak rajzolva, de nekem túl sterilek voltak, nem éltek, emiatt viszont magát a történetet is nagyon nyögvenyelősen olvastam, nagyon nehezen akart beindulni. Közben végig ott lebegett lelki szemeim előtt A Gyűrűk Ura is: a bujdosó király, az elátkozott szerelme, egy tárgy, ami isteni erővel rendelkezik stb.
A könyv erőssége a részletes háttértörténet és a saját mitológia teremtése; ezt ugyan kicsit aláássa azzal, hogy a végén kiderül, hogy semmi nem az, aminek az emberek hitték, mégis érdekes ez az istenszemlélet, ez a hiedelemvilág. Talán érdemes lett volna jobban kibontani, miért is rekedtek a vándorcsillagok a földi és az égi világ között, milyen szerepük lehet az emberek sorsának alakulásában. Anothian azt mondja: „Az istenek elhagyták ezt a világot (…). Csak magunkra számíthatunk.”, és Ranomir is hasonlót fogalmaz meg: „Húsz éve kiderült, hogy a vándorcsillag segítségében nem bízhatunk. De hogy emberként mit tudunk megtenni, annak a határait még nem ismerjük.” Ez szép üzenet, annak ellenére, hogy a végső megoldás mégiscsak a Tündöklővel kapcsolatos.
A borító gyönyörű, és a lelkesedést érzem a könyv mögött, nekem leginkább az érzelmek hiányoztak belőle. Emellett azt is kevéssé értem, hogy minek ez a rengeteg ló a történetbe; oké, hogy a főszereplő lovász, de ezek a hosszadalmas lovazós leírások az átlagolvasónak szerintem kevéssé érdekesek. Főleg, mikor közeledik a Sárkány, a sárkánykígyók ellepik a birodalmat és beindulnak az átkok, meg hasonló apróságok.
8/10
A kötetet a GABO Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
