Hosszú-hosszú évtizedekkel a II. Világháború és az emberiség egyik nagy szégyeneként a történelembe bevonuló holokauszt után még mindig megdöbbentő, megrázó történetek kapnak publicitást, elsősorban az irodalmi és filmes feldolgozások által. Gyurkovics Tamás regénye is igaz történetből táplálkozik: Spiegel Ernőt és ikertestvérét, Magdát Auschwitz-Birkenauban maga Josef Mengele választotta ki arra, hogy az emberkísérletekhez használt ikerpárok felügyelője legyen. ez az élmény aztán egész életén át elkísérte, vívódásai és lelkiismeret-furdalása önmagában papírra kívánkozna, hiszen mind a poszttraumás stresszt, mind pedig a túlélési ösztönt úgy képes megismertetni és elmondani, ahogy a későbbi generációkba született írók és filmesek minden beleérző képessége sem adhatja át egy fiktív történetben és maradéktalanul. Gyurkovics Tamás ezért egy köztes megoldással magát a valóságot mesélte el, minimális változtatásokkal, kevés kiegészítéssel és új történetszállal. 


A történet tehát nem csupán Spielmann Ernő lelkifurdalásának és évtizedeken át tartó migrénjének története, hanem a születő és megerősödő Izraelé is. A fiatal állam főbb eseményei háttérként, avagy kerettörténetként szolgálnak a fő témához, ennek ellenére mégiscsak lényeges az a fajta  nemzetfejlődés, ahogy az őshonos, több generáció óta a területen élő zsidók, a szabrék és a haláltáborokat megjárt "maradékok", majd mindezen tömegek gyerekei szépen lassan összeolvadnak és igazi, legitim nemzetté válnak, kiépülő, fejlett városokkal, a függetlenség megtartásáért vívott háborúkkal, nemzettudattal. A haláltáborokat megjárt szereplők lelki gyógyulása és a szülői felelősségvállalás mellett fontos motívum, hogy a túlélők többnyire nevet váltanak, és felvállalt, hagyományaiban és nyelvében is ápolt zsidóságuk nem stigma immár, ezáltal a Migrén akár az önelfogadás és a büszkeség regénye is lehetne, ha nem állna ott a háttérben a folytonos lelkiismereti kérdés: minden kápó a gyilkosok segítője-e, vagy felmentést adhat az örök védekezési álláspont, miszerint a túlélés érdekében tette mindenki, amit tudott, amit kellett? A kérdés fontosságát külön kiemeli a történeten végigvonuló igazságkeresés. A náci bűnösök büntetőpere, a távollétében elítélt Mengele mind fontos részlete egy hosszú, lelki gyötrelemnek, ahol az egyén bűnnek látja azt is, amit tett, de azt is, amit nem tett meg. 

A Migrén főszereplője azonban nem csak Spielmann Ernő, hanem a belőle fakadó család is, amelynek tagjai jelen vannak a fiatal Izrael életében, problémáik pedig egyre inkább távolodnak a kémények füstjétől. Ők azok a nemzetállamba beleszületett gyerekek, akiknek egyre kevésbé lesz fontos, ki honnan származik, elfelejtik szüleik, nagyszüleik anyanyelvét, természetesnek veszik az országhatárokat, a saját zsidóságukat. A belül hordozott identitás ebben a generációban már nemhogy takargatni vagy szégyellnivaló lenne, hanem a modern kor értékeinek megfelelően az Én részévé válik, és mások számára is megismerhető, elfogadható. 

Szépség van abban, ahogy Spielmann Ernő egyre csak hordozza és hordozza magában a szégyenkezést, a bűntudatot. A férfi, aki életben mert maradni, makacs, bátor és esendő is egyszerre, mert (ahogy a regényben is többször elhangzik) nem méltóztatott megdögleni, ahogy ártatlan, tisztességes zsidóhoz illik. A táborban ugyan elmaradtak az imádkozások, nem tartották meg az ünnepeket, vagyis ő és a rá bízott gyerekek megszűntek zsidók lenni, de mindez nem jelentett azt, hogy feladták volna az élethez való jogot, a szabadulás álmát.. A túlélők végül merész és gyors kompenzálásba  kezdtek, héberesítették a neveiket, megtanulták az új állam adta jogaikat, a nyelvet. Beilleszkedtek, politikai vitákban vettek részt, megerősödtek, akkor is, ha belül még gyengék voltak. Ez a küzdés pedig egyszerre felemelő és szépséges, eképpen pedig a Migrén egy hosszú fejlődéstörténet, a küzdelem regénye is egyben. Hiszen a történet arról (is) szól, hogy Spielmann ismét mer önmaga lenni, még ha rettentő lassan is, de elfogadja, hogy él. Nyomon követi az Eichmann-pert, később ő maga is tanú lesz… ez fejlődés, lassú megbékülés. A bűntudat túlélése. A történelem közben persze lehagyja az egyént, a születő, házasodó, gyereket szülő leszármazottak és következő generációk elhagyják a szorongásokat és ezt a bűntudatot, már csupán azzal is,  hogy meg mertek születni. Aztán a bűntudat egyszer csak véget ér. És átcsap néma dacba. Külön tetszett a lezáró jelenet, melyben a kiárusított történelem ötletére némán, daccal reagál a fő karakter. Fontos tanulság, hogy a történelem nem kiárusítható, és azoknak sem illik a szenvedésből profitálni, akik maguk is „maradék”-leszármazottak.


Van azonban a regényben egy másik történetszál is, az 1956-os Budapestről, amit összességében nem nagyon tudok hová tenni. Az eseményekben részt vevő karakterrel ugyan találkozunk a másik izraeli szálban is, de a regény végére eltűnik, sorsáról csak fél mondatnyi utalást tesz a szerző. És sajnos el kellett gondolkodnom rajta, hogy vajon mi értelme volt felépíteni egy olyan karaktert, aki szorosan nem kötődik a fő cselekményhez, mégis eléggé árnyalt ahhoz, hogy önálló részeket kapjon? Valószínűleg sosem fogom megtudni, mi is volt a szerepe a nagy egészben ennek a fiúnak, de a lázongó Budapest és a kádári szocializmus korai időszaka olyan érzékletesre és realistára sikerült, hogy akár külön kötetet is szívesen olvasnék egy, a korszakban játszódó cselekménnyel a középpontban. Ilyen tekintetben ez a kis kitekintő csupán ízelítőnyi pluszt ad hozzá a fő szálhoz, bemutatva, hogy a szerző nem csupán a zsidóság sorsát, de a történelem egészét úgy érti és érzi, ahogy kevés szépíró jelen korunk fiatal szerzői felhozatalából. 

10/10.

A kötetet a Kalligram Kiadó jóvoltából olvashattam el, köszönet érte!