Grecsó Krisztián az egyik legsikeresebb magyar nyelvű író napjainkban, sőt, ismertsége és kedveltsége bőven túlmutat már a szépirodalom rajongótáborán. Ehhez mérten témái is egyre szélesebb közönséget szólítanak meg, bár novellásköteteiben eddig is jellemző motívum volt a vidéken élő átlagember lelki vívódása, válsága, ugyanakkor a tájegységek sajátosságaira felfűzött pletykás történetekben mégiscsak azok voltak otthon, akik az említett vidéken élnek, éltek valaha.

Új regénye elszakad a kedvelt Viharsaroktól, és Szegedre kalauzol minket. Érdekességét és szélesebb befogadó közegét mégsem ez (illetve nemcsak ez) adja, hanem a narrátor szerepére kiválasztott és megszólaltatott hang, amely egyben írói kihívás is: a Vera egy tíz éves kislány szövevényes gondolataiba enged betekintést. A kihívás nyilvánvalóan az, hogy a szerző, a negyvenes férfi, képes-e belebújni egy alig kamaszodó kislány bőrébe, és képes-e úgy láttatni és átadni élményeket, lelki civódásokat, az első szerelmet is akár, hogy az hiteles, nem túlgondolt, de kellően árnyalt legyen? Nos, a szubjektív olvasásélmény alapján a válasz erre a kérdésre az, hogy részleges sikerrel.

Vera egy meglehetősen értelmes, jól nevelt, kissé zárkózott tízéves a 80-as évek elejéről, akiben rövid idő leforgása alatt kezdenek váltakozni a kamaszszerelem szikrái és a kétség kérdőjelei.  Vajon a messzi Lengyelországból érkezett Józef viszontszereti őt? Vajon a szülei tényleg a szülei? E fő kérdések mellett tucatnyi egyéb felvetést is belefoglalt Grecsó ebbe a gyermek által rögzített időszakba, de a szöveg fő erősségét mégsem a központi szereplő felnövekvéstörténete adja, hanem a nosztalgikus hangulatot teremtő, ma már történelminek nevezhető, ugyanakkor egy kicsit még mindannyiunk számára ismerős korrajz. A szocialista Magyarország utolsó évtizedének nyomokban még ma is beszippantható atmoszférája. Ebből a szempontból tán nem is olyan meglepő a szerző időpont választása, hiszen az 1976-os születésű Grecsó Krisztián ha egy kicsit később is, de tíz évesként még jócskán megtapasztalhatta a szocialista nevelés utózöngéit kisdobosi kötelességektől kezdve a baráti tagországokból érkezett diákokon keresztül az orosztanulásig, vagy akárcsak a felnőttek szokásai által. A ma már nem, vagy nem úgy jellemző családi látogatások és közös lakásbulik az osztálytárs, a kolléga családjánál, egy panellakásban vagy korai építésű társasházban. Benne van ezekben a pillanatképekben egy letűnt kor minden megszépült nosztalgiája, és minden elfojtott, ki nem mondhatott keserűség bánatcseppje.

Ugyanakkor a tíz éves lánykarakter kiválasztása ennek a kései szocialista érának efféle vidéki ábrázolására némileg gátat is szab a korrajz teljes kiteljesedésének, ez pedig akkor érhető tetten, amikor a kisiskolás karakter túl jól informált, időnként korához képest túl okos. Az összefüggéseket bár gyermekien, de ösztönös érzékenységgel látja és rakja össze. Szintén szubjektív meglátásként raktározhatják el egyes olvasók ezeket az apró, zavaró részleteket, főként akkor, ha nők, és főként akkor, ha hozzám hasonlóan erőteljesen megpróbálnak visszaemlékezni rá, tíz évesen mennyire látták egésznek és komplexnek a világot. A magam részéről Vera ebben fejlettem, mint amilyen én voltam, és ez okoz egy kevéske ellentmondást a realitásérzékemben.

Összességében viszont a Verára nem lehetne azt mondani, hogy hiteltelen vagy rossz cselekményvezetéssel készült alkotás. A népszerűség és a közérthetőbb látásmód felé való nyitás mindenképp a szerző előnyére fog válni mind olvasógyarapítási, mind marketingcélzattal. Ezt pedig nem is lenne értelme elirigyelni tőle, hiszen a mesélő kiválasztásakor vállalt bátor próbát kétharmad részben mégiscsak teljesítette.

7/10

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából olvashattam el.