Joseph Heller regénye az egyik legőrültebb háborús szatíra, amit valaha olvastam. Stílusa elsőre valószínűleg nehézkes, cselekményvezetése szétszórt lehet mint egy bomlott elme, és rengeteget ismétel, nem csupán a dialógusokban, hanem egyes jellemvonások összegzése is állandóan visszatér, mint ahogy az események rövid mantrázása szintén újra és újra előkerül. A felszínen jó ötlet lehet adaptálni a könyvet, de kicsit mélyebbre ásva az átlagnál jóval nehezebb feladat, és komoly áldozathozatallal jár, hogy mozgóképen is valamennyire fogyasztható legyen.
A filmváltozat ennek eleget tett: sok mellékszereplőt és –szálat kivett, ahol tudott ott egyszerűsített, és habár szerintem egy jó adaptáció született a lehetőségekhez képest, Mike Nichols filmjének balszerencséjére pont akkor jött ki a M.A.S.H., ami ellopta a rivaldafényt. Majdnem 50 évvel a film után George Clooney összegrundolt a Hulunak egy hat részes minit a könyv alapján – vajon a több játékidő és papíron jobb lehetőségek mire elég?
Az elején olyan szépen indul a dolog: kapunk egy fantasztikus Yossariant (Christopher Abbott), aki az első képkockákon meztelenül mászkál és ordítani kezd, majd Clooney Scheisskopf hadnagy szerepében szórakoztatóan hozza tőle a Coen-testvérek filmjeiből már ismerős idiótát, és a sorozat elhelyez mindenkit a sakktáblán, aki a regényben így vagy úgy fontos szerepet játszik. Aztán a második rész után egyre meredekebben zuhan a gép a talaj felé – és reménykedik az ember, hogy a végére kiderüljön, hogy Orr legyen a pilótája, de csalatkoznunk kell, mert nem ő az. Szinte az egész sorozat elvéti a célt, és tehetetlenül áll bele a földbe.
A legnagyobb probléma, hogy ami a könyvben leírva elképesztően vicces és olvastatja magát, az itt egy letudandó pár perc, amivel a játékidőt ki kell tölteni. David Michôd és Luke Davies írók mintha egyenesen „a fene egye meg az egészet”-felkiáltással abbahagyták a fejtörést (hogyan is lehetne a regény esszenciáját átültetni), és az egyik legviccesebb részét Őrnagy Őrnagy Őrnagy nevének eredetével kapcsolatban ledaráltatja Őrnagy Őrnagy Őrnaggyal 2 percben. Ennél sótlanabb és rosszabb megoldást tényleg nehéz találni, mintha egy listán pipálgatták volna, hogy minek kell feltétlenül szerepelnie.
És végig érezhető az írói szándék: muszáj hogy fájjon Yossarian baráti körének elvesztése. Ezért általában a haláluk előtt Yossariannal beszélgetnek fontos dolgokról – you know, foreshadowing, és pont olyan otrombán és erőltetetten oldják meg ezeket, hogy az sem érdekel különösebben, hogy többnyire a kötetből veszik át a párbeszédeket. Sajnos még 6 epizód sem volt elég arra, hogy jobban meg lehessen különböztetni a szereplőket valami alapján, leszámítva McWattot, mert bajuszos. És majdnem Aarfy-t, mert pipázik – csak annyira a háttérbe tolva, hogy fel sem tűnik az utolsó részig, amire az epizód eleji emlékeztető gondosan az arcunkba is tol. Az sem segít, hogy a haláleseteknél érezhetően a sorozat ki akarja erőszakolni a tragédiát, csak pl egy összesen 2-3 percet szereplő karakteré, (akinek az egyetlen tulajdonsága hogy egy 16 éves gyereknek néz ki) kevésbé fog megrázóan hatni, mintha egy valódi, jól megírt, hús-vér figura volna.
Vannak azért ihletett részek, csak túl kevés: ilyen pl McWatt és Sampson azonosítása, Catchart Korn duója van olyan jó mint a filmben (még ha előbbit sikerül leredukálni most egy átlagos barom ezredesnek is Kyle Chandler egyébként jó alakításában, Kevin J. O’Connor pedig már fizimiskára is olyan, mint amilyennek Kornt elképzelném), vagy éppen Yossarian és Snowden kettősét máshogy közelíti meg a filmhez képest, és szerintem itt jobb is – de közben épp Yossarian tesz olyasmit, ami teljesen ellenkezik a karakterével és súlyosan veszélyezteti a végcélját: túlélni a háborút.
És az sem segít, hogy több mellékszereplő csak úgy van: Daneeka doki (Grant Heslov) elmagyarázza a 22-es csapdáját majd utána maximum Yossariant ápolja, Tappman tábori lelkész csak azért létezik, hogy egy-két alkalommal Yossarian kifejtse neki hogy nem fog repülni, Milo Minderbinder géhás tiszt pedig csak egy fura figura, nem pedig a legsötétebb, profitorientált kapitalista metafora, így a legdurvább húzása is csak egy furcsa poén lesz. És akkor ne is beszéljünk ** de Coverley-ről, akit Hugh Laurie játszott, de minek?
És a legszomorúbb az egészben, hogy hiába volt pont kétszer annyi játékideje a filmhez képest, sikerült kevesebbet kihozni Heller regényéből. És amitől aktuálisan tűnik ma a sorozat – miszerint a háború értelmetlen, a bürokrácia úgyis legyőz, és mindenki őrült – az nem ő érdeme, hanem a könyvé, ami ezt százszor jobban, okosabban el tudta mesélni.
5/10
