Abba a generációba tartozom, akiknek Bérczesi Robi jelentette azt, amit az idősebbeknek Lovasi. Gimi végén, egyetem elején bele voltam szerelmesedve Robiba (is), plátóian, a lelkébe, a tehetségébe. Az önéletrajzi könyve letehetetlen – baromi jól van megírva, olvasmányos, az ember pár nap alatt végigrohan rajta, falja a lapokat. Robi életének, pokoljárásának és talpraállásának története köröket ver jó pár regényre, és amikor hallom énekelni, most is azt gondolom, hogy igazán jó, a hibái ellenére is nagyon szerethető ember lehet, és ebből a könyvből is leginkább ez derül ki.
A kötetben a gyerekkori emlékeitől kezdve végigkísérhetjük Robi életét egészen a könyv megjelenéséig – mindezt úgy, hogy E/1-ben, kitárulkozva és nagyon nyíltan mesél mindenről, ami vele történt. Tele van a könyv önreflexióval, még ha visszagondolva nem is pozitív egy-egy mozzanat, sőt (milyen bután, éretlenül, lehetetlenül viselkedett egy-egy helyzetben stb.), és ez nagyon szimpatikus. A könyv legnagyobb erőssége az őszinteség; Robi kiteszi a tenyerére a lelkét, tessék, ez vagyok én. „Kapcsolatokat kell építeni, nekem pedig semmiféle kapcsolatom nincs a valósággal. Autista vagyok, még ha csupán enyhébben is, de ezt el tudom fogadni (…).”
Drogról drogra, a fűtől a speeden és a kristályokon át egészen a metamfetaminig és az elvonókig követjük az utazását, és elgondolkodtató, hogy vajon drogok nélkül is ilyen ihletett alkotóművész lenne-e, bár ez igazából talán mindegy is. „Drogozni amúgy azért kezdtem, mert rájöttem: semmi helyem nincsen ebben a világban.” Időről időre beleesik a saját fejébe, és onnan nagyon nehéz kimászni; folyamatosan keresi a helyét a világban, lényegében erről szól minden az életében. És mindez a Hiperkarma zenekar története is, a jobb és rosszabb időszakokkal, feloszlásokkal, újraalakulásokkal, koncertekkel, lemezekkel, sikerekkel és kudarcokkal (azon az ominózus 2007-es, első és utolsó nagyszínpados Volt fesztiválos koncerten mi például ott voltunk).
A könyv olvasása nekem kellemesen nosztalgikus hangulatban telt, újra belehallgattam a hiperkarma albumba (és továbbra is úgy gondolom, hogy hibátlan), és felidéztem azokat az éveket, amikor rengeteget jártunk koncertre. Bár Robival kb. 10 év van köztünk, azt az időszakomat (egyetem, Pestre költözés, első albérlet, első nagy szerelem, a szabadság első megtapasztalása, mindent felfokozottan megélni, verseket írni) tökéletesen kifejezték a dalai. Fesztiválozások, koncertek a ZP-ben, az Almássy téren, a Gödörben – máig az egyik legemlékezetesebb koncertélményem a 2006-os Volt fesztiválos Hiperkarma érettségi után, amikor a gimis legjobb barátnőmmel kiabáljuk, hogy „nemsokára elmúlik a nyár, minket egytől egyig felzabál az élet, ezután mi vár”. Katartikus élmény volt.
A kényszeresség, a hangok Robit a mai napig kísértik, mindig ott vannak a fejében zakatoló démonok. „Bár az életem nagy részét tök egyedül töltöm, mégsem vagyok magányos soha.” Filmnézés, olvasás, fürdés, ezek okoznak örömet számára, persze a zenén kívül. A kötet remek stílus- és arányérzékkel építkezik, és érezni belőle, hogy Robi mennyire kedves. Kedvesen is mesél, bármiről is van szó, és szeretnivaló, olyan, akinek könnyen meg lehet bocsátani, sok mindent el lehet nézni.
2009 decemberében egy egyetemi beadandómba ezt írtam: „(…) az új évre pedig kívánunk nektek legalább ennyi jó lemezt, legyen új Interpol, Radiohead és Blur, Bérczesi Robi álljon újra össze, Joe Strummer meg támadjon fel. Valamelyik csak bejön.” És az egyik tényleg bejött, idén lett újabb Hiperkarma-lemez is, én pedig ahogy meghallom a Napsütötte rész című dalt róla, elmosolyodom. Nagyon kevesen tudnak elérni így, ilyet.
10/10
A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
