Richard Ford eredetileg 1990-ben megjelent, piszkos realista („dirty realism”) regénye azt mutatja meg, hogy pár nap leforgása alatt hogyan változhat meg teljesen egy ember élete. Tömören, lényegre törően, mégis nagyon aprólékosan építkezik egészen a végkifejletig, megmutatva azt, hogy a tetteink hogyan befolyásolhatják a körülöttünk lévők életét, és hogy egy-egy döntés meghozatala sokszor embert próbálóbb lehet, mint együtt élni a következményeivel.
A montanai Great Falls nevű kisvárosban, a Sziklás-hegységtől nem messze járunk, 1960-ban. A hegyekben hatalmas erdőtűz pusztít, a tizenhat éves Joe apja, Jerry pedig beáll önkéntesnek, hogy segítsen megfékezni a lángokat. Amíg apja távol van, Joe tanúja lesz anyja, Jeanette egy másik férfival kibontakozó kapcsolatának. Három nap alatt gyökerestül megváltozik minden körülötte, hirtelen fel kell nőnie, és meghozni a saját döntéseit.
A cselekmény minimális, Joe szemén keresztül, az ő narrálásában olvasunk mindent a gondolataival, vívódásával kiegészítve. Az E/1-es nézőpont miatt (is) sokkal fontosabb a belső út, mint a külső történések, a vadon maga is szimbolikus; az emberi természet, a lélek rejtett útjainak, titkainak kifejezője. Így viszont néhol nagyon leül a könyv, unalmassá válik, főleg, mert Joe nagyon keveset tud a szüleiről (pl. azt sem, hogy hány évesek…), ami nem könnyíti meg azt, hogy értelmezze a tetteiket. A „pokol tornácán” van, közbülső helyen, el kell döntenie, mitévő legyen, hogyan cselekedjen helyesen. „Csak megyek hazafelé, gondoltam, és próbáltam végiggondolni a dolgaimat, az élet dolgait úgy, ahogy voltak.”
A legnagyobb bajom a regénnyel, hogy nekem elképesztően esetlenek és furák a mondatok a párbeszédekben. Lehet, hogy velem van a baj, de néha olyan érzésem volt, mintha itt mindenki kicsit koki lenne. Például: „– Nem fázol? – kérdezte. – Egyre jobban lehűl az idő. Aztán már havazni fog, és utána mi lesz? / – Nem kellene lehűlnie – mondtam. (…). / – Jó – mondta, és a kézfejét fújogatta.” Vagy: „– Büszke vagy rá? Végeredményben arra fogsz jutni? / – Igen. Az vagyok – mondtam. / – Akkor jó. Örülne, hogy büszke vagy rá. Erről nem beszélnélek le. / – És te büszke vagy rá? – kérdeztem. / – Ó – mondta anyám.” Értem, hogy a csapongó gondolatok érzékeltetése a cél, de nekem ezek a beszélgetések nagyon élettől elrugaszkodottak, mintha senki nem tudna kikeveredni a saját fejéből, ráadásul nyelvileg is elég sután vannak megfogalmazva.
A könyv erénye, hogy gyorsan olvasható, és feltárja a belső lelki folyamatokat, ahogyan egy tizenhat éves fiú próbálja megérteni, mi megy végbe az édesanyjában. Megmutatja, hogyan igyekszik egyszerre lojális lenni az apjához és az anyjához; hogyan próbálja eldönteni, mit mondjon el az apjának, milyen nehéz két tűz között (itt is a tűz…) lenni. Mert a szavaknak ereje van: „És vannak olyan szavak, (…) amiket az ember nem akar kimondani, olyan szavak, amelyek szétzilált életekért felelősek (…). Elmondani apámnak mindent, amit láttam, vagy elmondani anyámnak, hogy bízzon bennem (…) – éppen ezek lettek volna azok a fajta szavak; jobban jár az ember, ha soha nem hangzanak el (…).”
Az idő relativitása is elgondolkodtató, hiszen pár nap alatt megismerjük egy házasság tönkremenetelének krónikáját. A tűz maga is szimbolikus; az anya fel akar égetni mindent maga mögött, és az apa is többször kerül kapcsolatba a tűzzel – mintha a megoldást is attól várná. Ahogy Jeanette mondja: „(…) talán nem is arra való ez az egész tűz, hogy kioltsák.”, hanem hogy más perspektívát adjon a dolgoknak. A könyv igazából a változásról szól, arról, hogy változunk, és nem tehetünk ellene. „– Egész meglepő, milyen gyorsan visszájára tud fordulni a világ, nem?” Csak remélhetjük, hogy a végén majd jól alakulnak a dolgok.
8/10
A kötetet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
