Annak ellenére, hogy a Mi nem olyan kiforrott és kompakt alkotás, mint amilyen Tűnj el! volt, ki merem jelenteni, hogy ha így folytatja, akkor Jordan Peele simán korunk John Carpenterjévé vagy Wes Cravenjévé válhat.
Peele legújabb horrorfilmjében egy család kénytelen szembenézni saját maguk legsötétebb énjével. Mármint szó szerint: a Wilson család nyaralását ugyanis saját maguk elfajzott hasonmásai zavarják meg, ezzel pedig egy halálos és nyomasztó hajsza veszi kezdetét. Miközben lassan arra is fény derül, hogy az aberrált képmások valamilyen összefüggésben állnak az anya (Lupita Nyong’o) gyermekkori traumájával.
A Mi sok szempontból képes felülmúlni „elődjét”: horrorisztikusabb, feszültebb, sőt sokkal viccesebb is. Emellett természetesen hemzseg a társadalomkritikus, szatirikus áthalásoktól. Csak éppen, míg a Tűnj el! esetében Peele egy svájci óramester precizitásával volt képes összeilleszteni ezeket az elemeket, új filmje már közel sem ennyire egységes színvonalú. Óramester helyett Peele sokkal inkább a cukorka boltba beszabaduló gyerekre hasonlít, aki mindenből szeretne rakni a zacskójába. Így pedig nem is csoda, hogy a végeredmény sokak hasát meg fogja feküdni. 
Sajátos hangulatával, torokszorító feszültségével és (helyenként) remekül időzített humorával a Mi egy roppant különleges alkotás, amelyet méltán fognak sokan az év legjobb (horror)filmjei között emlegetni. Én is köztük leszek, Peele filmje ugyanis egy vad, zabolázatlan mindfuck, amelynek karfaszaggató feszültséggel teli jelenetei mögött az amerikai osztályviszonyok (nem is annyira) finom kritikája és a környezet kontra örökség (nature vs. nurture – melyik tesz minket azzá, akik vagyunk?) vitájának sajátos megközelítése sejlik fel. Eme horror-hullámvasút közepén pedig egy családnyi szenzációs alakítás kapott helyett. Nyung’o teljesítményét joggal hasonlítják Toni Collette a tavalyi év horror mesterművében az Örökségben nyújtott játékához, hiszen nem pusztán hasonlóan átélt és érzelmileg sokszínű/megterhelő, de köszönhetően az Akadémia „horror-vakságának” valószínűleg ő sem fogja megkapni érte a megérdemelt Oscar-díj jelölést. Ám a szereplő gárda többi tagja is hasonlóan remek a dupla szerepeikben (Shahadi Wright Joseph vérfagyasztó mosolya rémálmaimban se jöjjön elő!). Elizabeth Moss különösen üde színfoltja a filmnek, aki roppant szórakoztatóan kelti életre a Szolgálólány meséjében alakított karakterének a szöges ellentétét
Ám mindezek ellenére sokaknak áthidalhatatlan problémát okozhat a film elnagyolt mitológiája. Hiszen míg a Tűnj el! esetében Peele úgy volt képes mesélni a rasszizmus társadalmunkban észrevétlenül megbúvó változatairól, hogy közben képes volt felépíteni egy önmagán belül koherens világot. A Mi esetében azonban túlságosan sok a nyitva hagyott „miért? ”, „hogyan? ” és „ez az egész mégis kiknek állt az érdekében?” jelegű kérdés. A film így kicsit olyan, mint egy elnyújtott rövidfilm, vagy mint egy klasszikus horror/sci-fi antológia sorozat (Alkonyzóna, Mesék a kriptából) epizódja, amely egyetlen, de nagyon erős ötletre/csavarra épül. Csak míg egy 30 perces epizódtól a rövidsége miatt nem várjuk el, hogy minden kérdésre kielégítő választ adjon, addig egy mozifilm esetében már igen, hiszen itt idő is lenne rá. A Mi világa pedig akármennyire is ötletes, frappáns, közben kifejezetten elnagyolt is. Vagy ahogy a mozi előterében halottam: „Olyan se füle se farka”. Ami egyfelől egy abszolút érthető álláspont, hisz a vetítés végén bennem is számtalan olyan – a film konkrét cselekményét és kitalált mitológiáját érintő – kérdés fogalmazódott meg, amire nem tudtam válaszolni. Ám az igazság az, hogy valójában ezek annyira nem is lényegesek.
A lényeges dolgok ugyanis azok, amik a cselekmény hátterében vannak: az egzisztenciális rettegés, és a felvetett, gondolkodásra késztető filozófiai/társadalmi kérdések. Nem szerettem az „elgondolkodtató” jelzőt. Egy hatalmas blöffnek tartom, amit akkor sütnek rá egy filmre, amikor az láthatóan próbál elképesztően mély lenni, ám igazi tartalma valójában nincs. Ezért is kelt bennem kissé ambivalens érzelmeket, hogy egy olyan filmre kell használnom ezt a jelzőt, ami kifejezetten tetszett. Peele rendezése ugyanis azon kevés alkotások egyike, amelyek a szó szoros értelmében elgondolkodtatóak, hiszen felvetnek egy csomó releváns, provokatív kérdést önmagunkról és a(z amerikai) társadalomról. „Ha máshogy nevelkedek, akkor is ugyan az az ember lennék? Az osztály helyzetem mennyire befolyásolják, hogy ki vagyok? A gonoszság születésemtől fogva bennem van, vagy a körülményeim miatt alakult ki? ” Ezek pedig kétségtelenül olyan kérdések, amelyeket az író/rendező nem válaszolhat meg a nézője helyett. Emellett azonban sajnos az is igaz, hogy Peele tematikai szinten sokkal nagyobbat markolt, mint amit konzekvensen képes is volt kibontani. Hiszen míg a Tűnj el! árnyaltan és újszerűen tudott mesélni társadalmunk rejtett rasszizmusáról, addig a Mi esetében nem igazán lép túl: „a gazdagok tudomást sem vesznek a szegényekről” igen egyszerű mondanivalóján.
Ami pedig a humort illeti: van igazság abban, hogy néhol a feszültség ellen dolgozik, ám az szerencsére van olyan bitang erős, hogy ez nem hogy nem zavart, de még hálás is voltam neki. Ha nincs a humor, akkor valószínűleg a popcornos zacskóval a fejemen, a széksorok alatt keresek menedéket. Különben is tévhit, hogy egy horror nem lehet vicces is, hiszen a leírhatatlan, megnevezhetetlen és felfoghatatlan borzalommal szemben talán egyedül csak a humor nyújthat menedéket.
A horror lényege legtöbbször nem is a kikezdhetetlen logikában rejlik, néha elég egy jó ötlet, ami kitörölhetetlenül beleég az agyunkba, és amelynek köszönhetően még a stáblista lepörgése után sem érezzük magunkat biztonságban. A Mi pedig minden kisebb-nagyobb hibája ellenére is határozottan egy ilyen film. 8/10
A Mi teljes filmadatlapja a Mafab (Magyar Filmadatbázis) oldalán.
