Ki ne szeretett volna gyerekként űrhajós lenni? Talán akadnak néhányan, akiknek ez a vágyálom teljesül is? Pelevin regényének főhőse, Omon ezek közé a gyerekek közé tartozik, már ha komolyan vesszük azt, amit a szerző elénk tár. Ugyanis nem csupán a klasszikus szovjet mintáról, az egyszerű ember felemelkedéséről szól ez a történet, hanem burkolt háttértartalomként az egész rendszer romlottságáról és lélektelenségéről. 

Omon pontosan olyan, mint azok a gyerekek milliói, akik a hidegháború során egészen a Szovjetunió összeomlásáig a maguk lelkesedésével és optimizmusával, a hazába vetett hittel élték meg a gyerekkort. A legtöbben később a rendszer kiszolgálóivá, robotjaivá váltak, pontosan azokká az átlagos, jó állampolgárokká, akik nem tesznek fel kérdéseket, és elfogadják a pártvezetés felsőbbrendűségét, valamint akik vakon hisznek benne, hogy hazájuk világelső mind a társadalmi egyenlőség felé való törekvésben, mind pedig a tudományos-technikai felsőbbrendűségben. Hiszen valóban emberek milliói nőttek fel és éltek így, ezzel a tudattal. Őket képviseli Omon, az álmodozó kissrác, aki űrhajós akar lenni. Akit aztán a repülőiskolában ki is választanak a feladatra, de nem akármilyenre, hanem a szovjet Holdra szállás legénységébe! Azonban van egy kis bökkenő: erről a hőstettről soha, senki nem fog tudni. 

Ennek okait nem volna szép, ha firtatnám, hiszen a regény erőssége éppen abban rejlik, hogy Omon történetén keresztül vezet végig minket az álmok világából a valóság kegyetlen ridegségébe, a gyerekkorból a felnőttlétbe. Mindemellett a szatirikus mondanivalóból mégis világosan érthető, hogy egy rendszer, amelynek talán legfontosabban kommunikált tétele, hogy elsődlegesen az ember(i erőforrás) és a társadalmi egyenlőség a fontos, milyen módon képes felrúgni saját szabályait egy elérhetetlen ügy illúziójának kedvéért. Ha az űrversenyt valóban versenyként értelmezzük, akkor ebben a küzdelemben pusztán a szimbolikus győzelemért a rendszer képes fiatal szovjet fiúk életét feláldozni. Az ideológiai stabilitás és a tömegek manipulálásáért ez talán mégsem olyan nagy ár.

Talán a könyv megjelenésének időpontjában, 1996-ban még újszerű volt az illúziók és átverések ezen formája, de ma már csak az nem sejti meg a szövegben előre haladva, mi is lesz ennek a vége, aki soha nem látta a Truman show-t, vagy nem olvasott egy kötetet sem Az éhezők viadalából. Így tehát a nem túl hosszú, és gyorsan olvasható regényt azoknak ajánlanám, akik kedvelik az átverések és valóságshow-k világát, az űrutazást, valamint a szovjet-éra kritikáját kimondottan kellemes, szépirodalmi formában szeretnék élvezni. 

8/10

A kötetért a Helikon Kiadónak tartozom köszönettel.