Az Aegon-díj shortlistjére felkerült néhány tavalyi olvasmány, amelyet méltatlanul sokáig őrizgettünk a könyvtenger közepette. Most, túl az ötszáz oldalas Krusovszky-regényen azt kell mondjam: éppen jókor talált meg a történet, amely bebizonyítja, hogy a lelki válságok után, a régmúlt sérelmek, levedlett szerelmek után is van élet, vannak még családi titkok. És hogy felnőtté válni hosszadalmas, keserédes folyamat. 

Alapvetően az Akik már nem leszünk sosem fő narrátora korunk Y-generációjának képviselője, egy kortárs fiatal férfi, aki a millenniumi fiatalság tagjaként is aposztrofálható. (Mindeközben rengeteget tanultam a férfilélekről és a férfiakról olvasás közben.) Az ő gondolatai, az ő élete nagyon megérintett, hiszen benne saját személyes élményeim köszönnek vissza annak ellenére is, hogy sem nemünk, sem társadalmi státuszunk, sem lakóhelyünk nem azonos. 

A legfontosabb hívószó talán éppen az azonosság, azonosulás. Ebben (is) rejlik a regény ereje, hiszen ki ne tudna azonosulni egy vidéki esküvővel, egy gyerekkori szerelem emlékével, egy hirtelen felindulásból elkövetett szexuális kalanddal, vagy a reménytelenül rászakadó magánnyal, ha egyszer már átélte? A főhős karaktere mi magunk vagyunk, és egy olyan korszak, egy olyan személyes életből felvillantott időszak jelenetei peregnek végig a sorokon, amelyek még bennünk éltek, ugyanakkor pont ugyanazok az útkereső, válságban lévő, reménykedő személyek nem leszünk már sosem. A pillanat elillan, a felnőtté válás pedig halad a maga megállíthatatlan útján, ahol egymást követik (majd) az új szerelmek, házasság, utódnemzés, költözés jelenetei. 

Krusovszkynak sikerült megírnia egy generációs regényt úgy, hogy közbeékelve elrejtette az előző, az X-generáció egyik fontos pillanatát is, ekképp pedig létrehozott egy időhurkot, mely által az információ szabadon áramlik át egyik történetszálból a másikba, egyik életből a másikba. Zseniális elbeszélő mód, aprólékosan megtervezett életek, gondos következetesség jellemzi a szöveget. Mindemellett tanít is, valóságról, múltról, az ezekhez való viszonyunkról, emberségről, betegségről. Erkölcsi kérdéseket vet fel és hagy nyitva, hogy az olvasó eldönthesse magában, helyes-e ápolóként egy félig mozgásképtelen fiatal lányt szexuális fantáziának használni, vagy hogy alkalmazhatunk-e eutanáziát, ha a vastüdőben fekvő magatehetetlen személy élő szóban, az egyetlen számára elérhető módon kéri? A felvetett kérdések sora itt még nem ér véget, minden idősíknak, minden karakternek megvan a maga mérlegelni való problémája, a döntések pedig láncreakciószerűen is végighaladhatnak akár több generációnyi életen, éppen ezért súlyuk van. Olyan mázsás súlyuk, amit az időbeli váltás után is érzékelünk még. 

Azon túl, hogy a történetet milyen szépen összefogják a különböző epizódok, számos további mondanivaló rejtőzködik a szövegben, csupa olyan aktualitás, amelyre reagálni kell. Talán lesz, aki támadni fogja a szerzőt a politikai utalásokért, azonban a ténytől, hogy az Y-generáció tagjainak jelentős hányada vándorolt el az élhetőbb élet reményében külföldre, vagy hogy az átpolitizálódó munkahelyeket elhagyva máshol épít karriert, elég nehéz lenne kikerülni, cáfolni. Az egész regény időbeliségében legmélyebben rejlő 1956-os emlékképek is más jelentést kapnak, ha a ma emberének szemszögéből vizsgáljuk, így valóban álságosnak hathatnak a túlmisztifikált emlékművek, vagy lehet nosztalgiával vegyes szomorúsággal gondolni az egykori, ma már romokban álló tüdőgondozóra. Fénykor, hanyatlás, pusztulás, újjászületés. ez az örök korforgás határozza meg az életet, a családi legendáriumot, ez pedig egyszerre szomorú és egyszerre tanulságos. 

Az Akik már nem leszünk sosem narrátora nálam most fellép a dobogóra Potozky László Éles, és Bartis Attila A nyugalom című műveinek férfihangjai mellé, ezzel pedig a kedvenc kortárs magyar szerzők polcára. Szívből remélem, hogy hamarosan még több 2010-es évek fog lassan átszivárogni a kortárs magasirodalomba, megörökítve ezzel a kort, amiben élünk, és az életeket, amelyekben már nem leszünk jelen többé sohasem.

Kedves Magvető Kiadó, köszönöm, hogy olvashattam, a közelmúlt legjobb olvasmányélménye volt! 

Értékelés: 10/10. (Illetve a mindenkori maximum.)