Tegye fel a kezét, aki tudja követni, hol tart most a Brexit. Nem, én sem. Lassan azonban véget ér a britek drámája, így, vagy úgy, de nemsokára eldől, mi lesz velük. Addig is, amíg ez megtörténik, itt van nekünk ez a film, amely közel sem lett mestermű, nem nagy, de fontos alkotás. Megérthetjük belőle, hogyan nyerhettek a kilépéspártiak egy elsőre teljesen jelentéktelennek tűnő, mára azonban sorskérdéssé vált népszavazáson. Beleborzonghatunk abba, hogy mennyire befolyásolhatóak vagyunk, mire képes egy kommunikációs szakember egy kampány során és mennyire felelőtlenek tudnak lenni a politikusok, akik nem látnak túl a saját rövidtávú céljaikon. Nem csak a népszavazási kampány összefüggéseit érthetjük meg, hanem egyetemleges képet kaphatunk arról, hogyan működik a politika, és hogyan manipulálják a választókat a politikusok a saját céljaik elérése érdekében. A történet középpontjában nem olyan mindenki által ismert arcok állnak, mint David Cameron miniszterelnök vagy Boris Johnson londoni polgármester, hanem az eddig háttérben maradt igazi stratéga, Dominic Cummings, akit Benedict Cumberbatch szokása szerint zseniálisan alakít. Megismerhetjük a motivációit, a módszereit, hogyan élte meg a szavazás eredményét, és azt, hogy sikerült-e elérnie ezzel a céljait. Nyilván nem telt még el annyi idő az események óta, hogy minden részlet napvilágra kerüljön, és a játékidőbe csak villanások férhettek bele a sokrétű történetből, és szükséges némi tájékozottság ahhoz, hogy követni tudjuk a dolgokat, de így is nagyon elgondolkodtató darab. Sajnos csak néhány igazán emlékezetes jelenet található benne, de az rendkívül ütős, kellett volna egy jobb forgatókönyv, frappánsabb párbeszédek, jobban felépített történet, erősebben megírt karakterek, de annak, aki érdeklődik a téma iránt, kihagyhatatlan.

Amikor a népszavazás kiírásra került, a kilépéspártiaknak szembe kellett nézniük azzal, hogy a sikeres kampány lefolytatásához szükség van egy szakemberre, akit meg is találtak Dominic Cummings (Benedict Cumberbatch) személyében. Mivel emberünk úgy gondolja, ideje felforgatni a posványos politikai állóvizet, és szükség van a változásra, teljes gőzzel nekifog a melónak…

A jól hangzó, ámde igazából üres kampánymondatok valóban jobban hatnak az emberekre, mint a józan érvek? Az érzelemre kell hatni vagy az értelemre, azt kell mondani az embereknek, amit hallani akarnak vagy a szürke tényeket? Egyáltalán lehetséges-e egyetlen népszavazással rendezni sok évtizedes problémákat, sérelmeket, ütköztetni a véleményeket? Felfogták az emberek, hogy most valóban a saját és gyermekeik sorsáról döntenek? Nyugtalanító kérdések, amelyekre ugyan nem kapunk válaszokat, de legalább felteszi őket ez az alkotás, amelyeket a fejlemények ismeretében talán korábban kellett volna végiggondolni. Napjaink egyik nagyon aktuális problémájára reflektál ez a film, amelyről még nem tudjuk, hogyan fog megoldódni, de akárhogy is lesz, nagyon sok tanulsággal fog szolgálni. Nem lett annyira földhöz vágós darab, mint lehetett volna, de legalább megpróbáltak az alkotók közönségbarát, mégsem felületes módon összefoglalni az eseményeket.

Nem mondanám kihagyott ziccernek ezt az alkotást, inkább az a baj a vele, hogy miközben Cummings-ra koncentráltak az alkotók (ami egyébként helyes döntés volt, hiszen ő volt a kulcsember, nem a politikusok), nem figyeltek oda arra, hogy jobban kibontsák a közte és a maradáspárti kampány vezetője közötti konfliktust. Pedig ebben rengeteg potenciál lett volna, nem véletlen, hogy a film egyik legjobb jelenete az lett, amikor ők ketten egy ital mellett ütköztetik a véleményüket. A másik pedig az, amikor Nigel Farage rádöbben napokkal a szavazás előtt, hogy veszíteni fognak, mert Cummings stratégiája sokkal hatásosabb. A harmadik pedig az, amikor az eredmény bejelentése után Boris Johnson rádöbben arra, hogy mit tett. Az majd kiderül, hogy Cummings bizottsági meghallgatása során elmondott szavai: („végünk”) látnokiak-e vagy sem, de kétségkívül hatásosra sikeredtek. Megvannak a maga hibái az alkotásnak (túl sok mindent akartak elmondani, a főszereplőn kívül a többiek karaktere nagyon halvány lett, időnként elvesztek a részletekben, stb.) de az biztos, hogy mindvégig fenn tudja tartani a figyelmet, és tuti biztosan nem fogunk nyugodtan aludni a megtekintése után,  de megéri megnézni.

Benedict Cumberbatch (akivel kapcsolatban elfogultságot kell bejelentenem, a kedvenc színészemről van szó, de ezt a filmet kivételesen a témája miatt néztem meg elsősorban, nem miatta) az évek előrehaladtával egyre erőteljesebb alakításokat tud nyújtani a látszólag egy kaptafára készülő szerepeiben, hiszen újra "csak" a szokásos különc zsenit hozza, ami a Sherlock óta a védjegyévé vált. Valójában azonban nagyon is kiérleli a karaktert, egyetlen homlokráncolással többet mond el róla, mint egy monológ. Mellette igazán senki sem tudott labdába rúgni, de mindenki megbízhatóan szállította az angol színészektől elvárható magas minőséget.

Tényleg kár, hogy időnként szétrepedezik a történet, és nem lett eléggé végiggondolva, hogy mire is helyezzék a fókuszt, így a végeredmény egy kicsit csalódást keltő, de mindenképpen érdekes. Sok jó ötlet van benne, amit nem igazán sikerült kibontani. Például az egyik legkatartikusabb jelenet az, amikor a fókuszcsoport tagjai összevitatkoznak, és ebből ráébredhetünk arról, hogyan viszonyultak a legkülönfélébb élethelyzetben lévő britek a népszavazás témájához. Így egy kicsit olyan érzése van a nézőnek, mintha ide-oda kapkodnánk, miközben az alkotókkal együtt próbáljuk megérteni, hogyan győztek a kilépéspártiak. Nemsokára kiderül, hogy mi lesz ennek az egész cirkusznak a vége, de addig is érdemes megnézni ezt a filmet, mert nagyon sok tanulságot le lehet vonni belőle.

7/10