Van itt minden e kapcsán a könyv kapcsán, merthogy egy ezidáig kiadatlan Szabó Magda-kisregényről van szó, a hagyatékból előkerült két kockás borítójú iskolai füzetről, rajtuk a Csigaház címmel, az 1944-es évszámmal és a SzM aláírással. Hogy „irodalmi szenzáció”-e, hogy át kell-e írni a két füzet miatt a magyar irodalomtörténetet, engem kevéssé érdekel, az sokkal inkább, hogy lehet megint Szabó Magdát olvasni, olyat, amit eddig még nem. A Csigaház nem rossz, nem is túl jó, de mindenképp érdekes élmény, és már felcsillan benne az, ami miatt Szabó Magdáról én csak nagyon elfogultan tudok nyilatkozni.
1939-ben járunk, a történet több szálon fut, Bécsben (nagyrészt a Csigaház nevű panzióban) és Budapesten. Júlia rajtakapja fiatal mostohaanyját, Dollyt és titkos szerelmét, Dorner Andrást, ezért megcsalatva és kétségbeesetten Bécsbe menekül Tonihoz, a Csigaház üzemeltetőjéhez. A panzió vendégeinek élete sem eseménytelen, ráadásul a szerelmi viszonyok mellett a politikai helyzet is egyre nyugtalanítóbb, a Burgon már horogkeresztes zászló leng. A pár nap alatt, amíg Júlia megnyugszik és elrendezi a gondolatait, rengeteg életbe, hangulatba, érzésbe és emberi sorsba nyerünk bepillantást.
A kötet nagyon különleges és esztétikus, jó kézbe venni, a borító gyönyörű (sok köze mondjuk nincs a történethez). A füzetekből beszkennelt kézírásos lapok funkcióját kevéssé értem (valószínűleg szimpla illusztrációk, mert teljesen össze-vissza vannak a nyomtatott szöveg mellett, pedig úgy jóval érdekesebb lett volna), és a lábjegyzetek is hót fölöslegesnek és randomnak tűnnek. A könyv végén lévő Utószó (Jolsvai Júlia írása) sem tesz hozzá túl sokat az olvasmányélményhez, sokadszorra olvashatjuk, hogy ez Szabó Magda első prózai műve, egy mondatot viszont érdemes belőle kiemelni, mert nagyon találó: „Egyetlen ecsetvonással, magabiztos vonalvezetéssel rajzol elénk hús-vér szereplőket, a regény alakjai szinte lelépnek a lapokról.” Szabó Magda valóban fantasztikusan tud karaktert építeni, pár mondattal egy életet felrajzol, itt is.
A nőalakok sokkal érdekesebbek, mint a férfiak, Christa (Frau Schober) hihetetlen összetett, típus és egyéniség („Az emberből néha kijön az, amit úgyis elmondanak róla a barátai meg az ellenségei.”; „Nyugodjék bele, hogy ilyen vagyok. Ha elfogad ilyennek, nincs semmi baj. Csak ne kívánjon megváltoztatni. Lehetetlen.”). Dolly pedig egyszerre elveszett és kemény, védelemre szoruló és erős nő. Szabó Magda már itt elképesztő módon bele tud helyezkedni a szereplői bőrébe, megélni minden érzésüket, gondolatukat.
A feszültségteremtés (Dorner vallomása Kemenesnek) és a szereplők közötti dinamika remek, Kemenes és Dolly találkozása gyönyörű, tele fájdalommal, csalódással, megértéssel, beletörődéssel. Nehezen lehetne szebben megírni, ahogy a megcsalt, idős férj és fiatal felesége lezárnak egy korszakot („Irtózatos pillanat: átlépni a férfikorból az öregségbe.”). A csodált bölcsesség is megcsillan már, Szabó Magda nagyon érti az embert, a lélek mélyére lát, a szív legbelső rétegeibe.
A történet maga felejthető, és Júlia személyiségfejlődése is elnagyolt; ráadásul én pont nem érzem, hogy a regény összefogná a szálakat, nekem baromira széttartó volt az egész. Ha lehet, inkább ne ezzel kezdjük a Szabó Magda életművével való ismerkedést (Für Elise, Für Elise…), de azért nem tragikus, hogy ezt is lehet olvasni, az első prózát. Egy nagy író legelső, fiókban maradt kisregénye legalábbis érdekes, ráadásul már valóban tartalmaz olyan elemeket, amelyek miatt Szabó Magda megkerülhetetlen, fantasztikus, az egyik legjobb.
7/10
A kötetet a Jaffa Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
