Verebes már olyan régen eltűnt a szemem elől, hogy rá tudtam csodálkozni, mennyire hiányzik a morgolódása. Emberünk sokoldalú tehetség, színészként végzett, de rendezett, forgatókönyvet és könyvet írt, műsort vezetett, a kabaréműfajban is alkotott, színházigazgató is volt és akkor a Heti hetes-ről még nem is beszéltem. De mindenekelőtt egyéniség, ami eléggé öntörvényű alkattal párosul. Korom okán valamely működési formája keretében mindig találkoztam vele (az általa rendezett Mágnás Miska Bajor Imivel egy csoda volt az Operettben!), de ezért eléggé szíven ütött, hogy már 70 éves. Ennek örömére jelent meg ez a kötet, amely rá jellemző módon minden lett, csak nem átlagos, ugrálunk térben és időben, jókat lehet nevetni a sztorikon, nosztalgiázni a megidézett színészeken és előadásokon, szomorkodni azon, hogy a színházi élet milyen volt egykoron és milyen mostanság. Kár, hogy időnként átmegy személyeskedésbe az emlékezés, megértem én, hogy a pályán töltött hosszú évtizedek alatt sok sérelem érte, de nem mindegy már? Jó ideje otthagyta Budapestet, leköltözött Bazitára, már a legkisebb fia is húsz éves, az utolsó felesége mellett végre megtalálta a családi boldogságot és a nyugalmat. A lánya színésznő, a fia rendezőnek tanult Londonban (azért vállalta annak idején a Heti hetest, hogy ki tudja fizetni a tanulmányait), a gyerekeire a legbüszkébb, pedig azért letett egy-két dolgot az asztalra élete során a szakmában is. Színészcsaládba született, legendák között nőtt fel, a pályája és a magánélete igencsak göcsörtösre sikeredett, valószínűleg főleg azért, mert nem kötött kompromisszumokat és a saját törvényei szerint élt, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nagyon örülök, hogy egy kedves barátom felhívta a figyelmem erre a szabálytalan önéletrajzra, élmény volt olvasni, nosztalgia a köbön, amúgy Verebes módra.

Verebes Károly fiaként színészóriások között nőtt fel, hogy aztán az ő generációja is azzá váljon, miközben szégyenszemre lassan elfelejtődnek a régi nagy művészek. Kiss Manyit, Gábor Miklóst, Básti Lajost én is már csak a szüleimnek, nagyszüleimnek köszönhetően ismerem, vajon a mi gyerekeinknek mit fog mondani Kern vagy Verebes neve? Kegyetlen pálya ez, tényleg…

Mára már teljesen felhígult a színészi szakma, kevés az igazán nagy művész, a színházakban hódít a középszer (tisztelet a kivételeknek természetesen). Nekem még szerencsém volt, középiskolás koromban a színházbérletemmel olyan óriásokat láthattam színpadon mint pl. Sinkovits, Bessenyei. Világéletemben mindenevő voltam, az operettől a drámáig minden műfaj érdekel, sok legendás előadást láthattam, éppen ezért nagyon tud fájni, hogy már jó ideje nagyon meggondolom, mire veszek jegyet. Éppen ezért nagyon jólesett ez az időutazás, amelyben felidézhettem régi nagy kedvenceket, és jól ledöbbentem azon, hogy tényleg, Verebes konferálta nálunk, Tatabányán Hofi előadásait (amelyeken természetesen tömve volt a színház, alig lehetett rá jegyet szerezni). A kabaré nagy egyéniségei is megidézésre kerültek Marton Frigyestől kezdve a Markos-Nádas duóig, vagyis elég széles a kulturális paletta, hiszen a szerző tényleg sokféle műfajban tette le a névjegyét. A gyerek és tinikorom legszebb emlékeit idézhettem fel a sok kis sztorinak köszönhetően, amelyek nagyon viccesek, ugyanakkor valahol mégis nagyon szomorúak, de legfőképpen nagyon emberiek.

Percekig ült a boldog mosoly az arcomon, amikor Dayka Margit Bors nénijét emlegette a szerző, hogy aztán jól elkomoruljak azon, mennyi személyes tragédiával találkozott a pályája során. Beleshetünk a színházi élet kulisszái mögé, amelyek közelről sajnos eléggé feslettek, még az etalonnak számító kaposvári társulatnak is megvoltak a maga hibái. Az igazgatók és a színészek örök harcát volt alkalma mindkét oldalról végigélni Verebesnek, a rá jellemző nyers őszinteséggel osztja meg a gondolatait ezzel kapcsolatban, amelyből azonban kiragyog az a szakmai alázat, ami olyan ritka már manapság. Persze a világ is megváltozott, a mai rohanó hétköznapok közepette nyilván nem lehet úgy megélni a színészi hivatást, mint a régi nagy öregek idején, és lehet azt mondani, hogy régen minden jobb volt, pedig nem, csak más, és egyszer az én leendő gyermekem fog úgy nosztalgiázni az én generációm által most lesajnált színházi kínálat iránt, mint én az évtizedekkel ezelőtti történeteken. Mert ez a mostani – szerintem – jóval felszínesebb világ lesz már nekik az etalon. Ezen lehet búslakodni, de ez az élet rendje, hiába jártam gyerekkoromban a Vígszínházba vagy a  Nemzetibe, én bizony musicalfüggő lettem.

Nem kicsit csapongó a leírás, és nekem kicsit sok a személyeskedés, de a végeredmény tipikusan „verebeses” lett. Karcos a stílus, mégis sok évtized bölcsességével mondja el nekünk pályája történetét – a magánélete már régen nyitott könyv, arról sok újat nem tudunk meg, nyilván -, amelyben korunktól függően sok ismerős mozzanattal találkozhatunk, hiszen nagyon régen van jelen a kulturális élet megannyi zegében-zugában, óhatatlanul is összefutottunk alkotásaival életünk során. Miközben végigszáguldunk az elmúlt néhány évtizeden, kiderül, hogy kurzusok, rendezők, színészek jönnek-mennek, a színház örök, és mekkora csoda egy-egy jól sikerült előadás mind a nézőnek, mind az alkotóknak, milyen hihetetlenül sok munka van egy darab színpadra állításában, és a siker sohasem biztos. A sok felejthető celebkönyv után annyira jó volt egy igazi fajsúlyos egyéniség visszaemlékezéseit olvasni, szerettem ezt a könyvet.

8/10