Nem tudom, hogyan éltem volna meg a tavalyi év végét e nélkül a kötet nélkül. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire igaz, hogy nem csak mi olvassuk a könyvet, hanem a könyv is olvas minket. Engem ez most nagyon betalált, ott volt velem, segített lélegezni. Már az első vers olyan szinten odab*sz, hogy az ember megborzong és felnyög, a végén pedig azon gondolkoztam, hogy lesz ebből kritika, mikor nem tudom letenni, még főzés közben is vissza-visszatérek lopva hozzá, és mikor minden második verset kiírom belőle, annyira megérint.

Versek és rövid prózai írások váltják egymást a kötetben, négy ciklusba rendezve. A szerző azt írja, „ez itt egy utazás / verseken át az életben maradás felé (…) / ez itt a szívem / a kezedben / ez itt a fájdalom / a szeretet / a törés / a gyógyulás.” Az első, a fájdalom talán a legerősebb, többször éreztem azt, hogy istenem, de fáj, és mégis falom. Nőiségről, nőről és férfiról, a nők szerepéről és helyéről, az erőszak minden fajtájáról, testiről, lelkiről, családon belüliről. Van itt gyönyörű apa-lánya vers, van vers a rossz, élvezet nélküli szeretkezésekről és az elélésről egymás mellett, a kimondatlan dolgokról. Mindenről, ami valaha fájhat.

A második ciklus a szeretet, amelyben nagyon szép verseket olvashatunk az anyaságról, odaadásról, szerelemről („ki mondta hogy nekem könnyű kell / nem szomjazom könnyűre / istentelenül nehézre szomjazom”), önzésről, elfogadásról és megértésről („szóval ezzel foglalkozol / figyelmet követelsz”), jó szexualitásról, örömszerzésről, a másik ember megéléséről („isten hozott / itthon”).

A harmadik ciklus (a törés) nekem szintén nagyon megrázó volt, nagyon aktuális gondolatokkal („nem azért mentem el mert már / nem szerettelek / azért mentem el mert / minél tovább maradtam / annál kevésbé szerettem magam”). Azt hiszem, talán a kedvenc versem is ebben a ciklusban található (109. oldal), a szélsőségekről, arról, amikor az ember olyan, mint a forgószél, nem tud kicsit szeretni, nem tud óvatos lenni, hiába a rengeteg csalódás. Hogy újra és újra tudunk bízni, és beengedni valakit az életünkbe. Mert csak így érdemes élni, még ha a végén kicsit mindig belehalunk is. Sok vers foglalkozik a szakítás fájdalmával, a veszteség fajtáival, a fájdalom megélésével. Azzal, hogy mi mindent teszünk a saját lelkünkkel, hogy mennyire mélyről is fel tudunk állni, és hogy szakítás és szakítás között mekkora különbség lehet. Az én egyetlen tanácsom a 15 helyett: Lélegezz.

A negyedik, a gyógyulás című ciklus nekem kicsit közhelyesebb volt a többinél, de érdekes elgondolkodni a versek kapcsán például a szépség természetéről, az erős nőkről, a szőrkérdésről (igen…), az elfogadásról (magunk és egyben mások elfogadásáról). A négy ciklus szép ívet ad a kötetnek, mindegyik más és más oldalról érinti meg a lelket. Központozás nincs, vannak viszont illusztrációk a szerzőtől, játék a fekete és fehér színnel, a tejjel és a mézzel.

Azt hiszem, a versek őszintesége adja a kötet igazi erejét, illetve valószínűleg jó pillanatban kell elkapni ahhoz, hogy ne érezzük közhelygyűjteménynek. Nekem fantasztikus volt, a tavalyi év egyik legmegdöbbentőbb élménye. Szavaim nincsenek rá, beleolvastam, és nem tudtam elengedni, két nap alatt száguldottam át rajta úgy, hogy igen mélyre ment, és kellettek a szünetek. És végigkísérte egy igen nehéz időszakomat. Köszönöm az élményt.

10/10

A kötetet a Könyvmolyképző Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.