Gareth Evans egy érdekes figura, ugyanis walesi születése ellenére leginkább az ázsiai akciófilmjei miatt ismerjük őt. Aki esetleg nem tudná, a The Raid széria rendezőjéről van szó, mely során már bizonyította, hogy az extravavagáns, hosszú akció snittekhez elképesztően ért - nem túlzás, hogy ennyire pazar verekedős jeleneteket azóta sem igazán láthattunk sehol. Ennek ellenére, nem is olyan régen Evans bejelentette, hogy nem lesz The Raid 3, mert úgy érzi, hogy ebből a történetből kihozott mindent, amit tudott és ehelyett más utakon próbál a jövőben szerencsét. Ennek az első lépése az volt, hogy első, low-budget filmje óta ismét angol nyelven forgatott, méghozzá a Netflixre egy olyan folk horror sztorit, amit sokan sok helyen már-már A vesszőből font emberhez (The Wicker Man) hasonlították. A végeredményt látva azonban aligha lehet azt állítani, hogy egy örökérvényű klasszikus született, de még csak egy olyan kiváló stílusgyakorlatról sem beszélhetünk, mint amilyennek a The Raid számított anno. Szerencsére azért így sem lett egy elveszett film az Apostle.
1905-ben járunk, amikor is történetünk főhöse, Thomas Richardson (Dan Stevens) egy wales-i szigetre utazik annak érdekében, hogy elrabolt húgát kiszabadítsa egy sajátos istenséget szolgáló szekta markaiból. Csakhogy ez első ránézésre békés, nomád életkörülmények között élő társadalom és a sziget előre nem várt veszélyekkel fogadja az új lakosait, így főszereplőnk számára már az sem kis szó, ha egyáltalán túl tud élni ebben a fura, kísérteties forgatagban. Nem túlzás kijelenteni, hogy a Paradicsomnak kikiáltott városka hamar pokollá válik.
Már az Apostle első előzeteseiből is sejteni lehetett, hogy Evans nagy hangsúlyt fog fektetni arra, hogy megteremtse azt a kaotikus légkört és azt a hihetetlenül erős atmoszférát, amiből aztán eredeztetni tudja a nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb vízióit, rejtélyeit. Szerencsére ilyen tekintetben nem is kellett csalódnunk, hiszen a film olyan erős, markáns képi világot, hangulatot, valamint audio-vizuális megoldásokat sorakoztat fel, amelyek folyamatosan húzzák magával a nézőt, még azokban a pillanatokban is, amikor nem tudunk annál többet csinálni, mint tapogatózunk a sötétben és megpróbálunk rájönni, hogy mi is folyik a háttérben.
A filmkockák pszichológiailag tartanak minket a hatalmukban - hol félelmet generálva, hol megnyugvást nyújta, hol pedig kínzó fejfájást előidézve.
Nagyon könnyű ráállítani az agyunkat arra a frekcenciára, amin a film már az első percekben elkezd pörögni, így hiába nem történik olykor a felszínen semmi, aligha fogunk unatkozni a több, mint 2 órás játékidőben.
A problémák igazán akkor jelentkeznek, amikor az atmoszféra mögé kell nézni - amikor ténylegesen el kell jutnunk A pontból B-be, hiszen muszáj belátni, hogy a köztes utat többnyire elég esetlegesen sikerült csak kidolgozni. Az Apostle egy bizonyos pontig szépen csordogál a maga sajátos kis medrében, de aztán elég hamar - talán túl hamar is - sikerül csúcsra járatni az izgalmi hőfokot, és ezt a későbbiekben megszenvedi a film azáltal, hogy kicsit céltalanná válik és nem kicsit sajnos szét is esik az addig egységes koordináta-rendszer. Egy olyan alkotásról beszélünk, ami nagyon kevés időt fordított arra az első percekben, hogy lefektesse az alapjait, amivel nem is lenne gond, ha csupán Thomas útját követnénk figyelemmel az egész filmen át (amire az első felvonás engedett is következtetni), de egy bizonyos ponton túl a főhősünk mintha eltűnne egy kis időre a cselekményből és olyan szereplők útjait kezdjük el követni, akikről csak alig-alig tudunk valamit: valósággal új film kezdődik, ami csak elemeiben hasonlít arra, amit addig láttunk.
Na nem mintha az új történetszálak nem tartogatnának olyan képsorokat, melyektől rögtön elkezd borsódzsni a hátunk, csak valójában kevesebb jelentősége van a látottaknak, mint amennyi időt eltöltünk azokkal, és így az izgatottságunk a főbb cselekmény iránt egyre inkább alábbhagy. Mialatt pedig próbáljuk helyre tenni magunkban a dolgokat, rendre feltesszük a kérdést magunknak, hogy "vajon mi ennek az egésznek a célja?" Egy múlt századbeli vigilante-sztori előképével indítunk, ami színtiszta folk horrorba hajlik, leöntve egy halom rejtélyes masszával, de mire ezt realizáljuk,a rejtélyről már ki is derül, hogy igazából nem rejtély és még csak annyira nem is horrorisztikus az összkép. Sőt, a kezdetben komplexnek hitt cselekmény egy teljesen egyszerű konfliktus helyzetre redukálódik le, amivel aztán totálisan el is veszik az a maradék kis lelkesedésünk, amiszerint tényleg egy remekművet fogunk látni. Még a természetfeletti elemek is annyira bárgyúan vannak néhol jelen, hogy tényleg az egész már-már gagyiba csap át (lásd: Thomas és a Szolgáló harca)
Ugyanakkor időközben olyan rétegek is felütik a fejüket, amelyeket nem láthattunk előre, ugyanis Thomas nem csak fizikai utazást ejt meg a wales-i szigeten, hanem egy belső, spirituális út is ez a számára annak köszönhetően, hogy egy olyan korábbi hittérítőről (misszionáriusról) beszélünk, akit a kis városka eseményei löknek abba az irányba szüntelenül, hogy a rég elvesztetett, egykori sziklaszilárd hitét újból elkezdje keresni és végső soron, be is teljesítje a neki szánt sorsot. De említhetném a meglehetősen konzervatív település berkein belül kibontakozó szexualitást is, mint érdekes cselekmény-foszlányt, csak tényleg az a baj, hogy ezek az ívek csak alig-alig vannak jól kezelve: néhol túl sokat látunk valamiből, néhol pedig szinte semmit, ami csak tovább bontja az amúgy is gyenge lábakon álló kohéziót. És ez az Apostle legnagyobb rákfenéje is:
úgy kezdett el rengeteg elemmel zsonglőrködni, hogy közben kevéssel sem tudott igazán magabiztosan.
Hiába van benne egy csomó jó ötlet, a legtöbbel kapcsolatban mégis valamilyen hiányt érzünk, mire elindul a stáblista.
