Nagyon vártam ezt a könyvet, mert Kollár-Klemencz László előző novelláskötete (Miért távolodnak a dolgok?) az egyik abszolút kedvencem, tanítom is, a hallgatók is szokták szeretni. A mostani kötet kevesebb nyomot hagyott a lelkemben, kicsit személytelenebbnek, távolságtartóbbnak érzem, ami nem feltétlenül rossz, egyszerűen csak én pont a karcos, nyílt őszinteségét szerettem a Toszka-írásoknak, az intimitásukat. A kerti székek történetei nekem kevésbé maradandóak, ennek ellenére van néhány gyönyörű pillanat a kötetben, és Kollár-Klemencz László még mindig nagyon szépen, csendesen, bölcsen ír. A novellák során megtalálja az utat az emberi szív legmélyebb rétegeibe, és az olvasó követheti a lábnyomait az erdőn keresztül, ha van hozzá mersze.

A borító ismét gyönyörű, egyszerre vadregényes és modern tündérmesés, az előző kötet meztelenségéhez, lemeztelenítéséhez képest zárkózottabb, tágítja kicsit a teret: a műanyag szék szinte világít az erdőben, mesterséges dolog az élő természet közepén. Huszonnégy hosszabb-rövidebb, legtöbbször pár oldalas novella kapott helyet a kötetben, az elsőt és az utolsót félretéve teljes ívet futnak be reggeltől estig (Beszélgetések műanyag kerti székeken reggel és este), ezzel keretet is adva a történeteknek. A kötet alcíme ismét Új természetírások, ami jól tükrözi a novellák fő közegét és tematikáját. A középpontban újra az ember és a természet áll; a természetben létező ember, ember és természet kapcsolata, az emberi természet bonyolultsága.

A történetek szereplői átlagos, ismerős emberek, akár mi is lehetnénk. Keveset beszélnek, inkább hallgatnak és befelé figyelnek. „Mert olyan nincs, hogy kint sincs semmi, meg bent sincs, érted?” A történetek leginkább a szeretet természetéről, emberi kapcsolatokról, egymástól való eltávolodásról, elmagányosodásról szólnak. Pedig kell „(…) valami közös, ami megérint, amitől úgy érezzük, hogy a másik nélkül nem vagyunk, csak részben, hogy kiegészítsen; kiegészítse a csöndemet, a gondolataimat, a lélegzésemet, bármit.” Mert nagyon jó együtt létezni a világban valakivel.

Több novellában is megjelenik a halál, a halál természete, az öregedés. „A szemérmességet, az összes frusztrációt felülírja a halál. Ha bármit kell segíteni, segíts, mint ember az embernek.” Mindent a gravitáció határoz meg, az adja meg mindennek az irányát: „az öregedést is a gravitáció okozza, húz bele a földbe” – néhol költőien szép képek jelennek meg, és az írástechnika is egészen lírai. „A bika, ahogy kinöveszti az ég felé és megtartja büszkén az élet szimbólumát, az életét, ami rövid időre, de tud győzedelmeskedni a gravitáció felett.” Az állatok iránti szeretet és bensőséges viszony (szarvas, kecske, ló, őz, vaddisznó stb.) végig meghatározóan jelen van a történetekben, a Te tudod, mi az, kecskebakot eltemetni talán a legszemélyesebb, magához legközelebb engedő novella a kötetben.

Szerény, intelligens, szelíd, nyugodt, komoly, szemlélődő írások ezek. Az erdő a lélek mélyének metaforája, egyszerre baljós és gyönyörű, hívogató és félelmetes. Így van ez a másik ember (vagy az ember saját) lelkének megismerésével is – rengeteg bizalom kell, nagy a sérüléstől való félelem és a szorongás, hogy vajon mit találunk, ha nagyon mélyre merészkedünk. Kollár-Klemencz László megmutatja, hogyan lehet olyan összhangba kerülni a természettel, hogy ezáltal magunkkal is összhangba kerüljünk. Elfogadni, hogy részei vagyunk a természetnek, részei vagyunk a világnak, és nem eltávolodni, hanem szépen lassan egybemosódni vele. Megérkezni, és leülni egy műanyag kerti székbe az erdő közepén.

8/10

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.