Az az igasság, hogy nekem még nem tűnt fel, hogy a mi gyönyörű Gerecsénk ilyen veszélyes hely lenne, pedig már 42 éve vigyázzák az álmomat a hegyei. Na persze, én jól nevelt úrilány vagyok, nem fogadókban töltöm az estéimet, nem kártyázom, és természetesen nem illegetem magam nem kicsit alulöltözve ittas egyének kiszolgálása közben, szóval az én hibám. Arról sem volt tudomásom, hogy ott, ahol mostanában túrázni szoktak a természetrajongók, évszázadokkal ezelőtt marhagulyákat hajtottak, és a magyar Vadnyugaton éltek eleink. Urbánszki László azonban felhomályosított arról, hogy miről maradtam le, és bár nem hiszem, hogy a megye történetében bérelt helye lesz a továbbiakban Ladányfi Benének, Urosnak és Szalárdnak, én nagyon megkedveltem őket, és remélem, olvashatok még a kalandjaikról. Az egyetlen bajom ezzel a könyvvel az volt, hogy már olvastam egy nemrégiben megjelent könyvet a szerzőtől, ez pedig még régebben íródott, és hiába lett felturbózva a mostani újrakiadásra, már tudom, hogy ennél többet is tud Urbánszki, sokat javult azóta történetszövésben és karakterírásban, de a mesélésben már akkor is verhetetlen volt. Számomra különösen kedvesek voltak a tájleírások, hiszen azon a környéken lakom, ahol az események zajlanak, és bizony azon kaptam magam többször is, hogy Esztergom, Ács, Neszmély és főleg Tata (ott van a telkünk, apukám ott született, ezért kicsit elfogult vagyok a hellyel) említésekor kiemelt figyelemmel lesem, hogy milyenek lehettek egykoron a ma jól ismert települések. A Gerecse még ma is ugyanolyan vadregényes hely, mint a regényben, télen viszont nem nagyon szoktam a hegyekben járni, ezért fogalmam sincs, hogy tényleg olyan hidegek-e az éjszakák, mint régen, és farkasok sem nagyon vannak mifelénk, de ettől még néhány évszázaddal ezelőtt simán lehettek, és én biztosan nem szálltam volna szembe velük olyan bátran, mint hőseink. Rendkívül szórakoztató történelmi kalandregényt kaptunk, amelyben csúcsra jár a macsóság és a tesztoszterin, hamar előkerülnek a kardok, íjak, ostorok és a puszta öklök, a kártyaasztaloknál vagyonok cserélnek gazdát, fogadóbeli szépasszonyoknak teszik a szépet a vándorok és a vendégek, zajlik az élet, peregnek az események. Tökéletes kikapcsolódás, de nem olyan imádni valóan mocskosan durva a történet, mint a szerző idei könyvében, és annak színvonalát nem éri el, mondhatnám Urbánszki light, de ettől még felejthetetlen élmény.

Ladányfi Bene született nemes, azonban csak másodszülött, és miután édesapja elzavarta a háztól, kénytelen kártyázásból eltartani magát. Esztergomban megmenti az árva Urost a helyi piac gonosztevőitől, így már ketten járják a Gerecse útjait megélhetés céljából. Aztán hozzájuk csapódik Szalárd, az ízes beszédű erdei szegény legény, így már hármasban keverednek egyre nagyobb bajba...

Hihetetlenül jól sikerült a borító - Csikász Katalin munkája -, nemcsak kellőképpen figyelemfelhívó, de kiválóan vissza is adja a könyv hangulatát, mert itt bizony nem kényes főnemesek történetét olvashatjuk, hanem azokét, akik keményen küzdenek a túlélésért, ismerik az alvilág játékszabályait, a történelmet alsó nézetből élik, és csak saját magukra és kis csapatukra számíthatnak, miközben a legvadabb kalandokba keverednek. A díszes kompánia tagjai meglehetősen meredek körülmények között találkoznak, a szó szerint véres és halálos közös élmények összekovácsolják őket, és remekül kiegészítik egymást. Miközben a léhűtő Ladányfi Bene jellemén sokat javít, hogy hirtelen egy árva fiúról kell gondoskodnia, Uros megtanulja a piszkos kis trükkök elegáns változatát is, az utcagyerekből lassan, de biztosan élelmes kislegény lesz, aki feltalálja magát minden körülmények között és nem fél senkitől. Szalárd erősen magának való fiatalember, akit nem kevés fáradtság árán tanít meg valamennyire bánni a nőkkel Bene, miközben olyan alaposan megtanulhatjuk tőle az íjkészítés titkait, hogy szinte már úgy érezzük, mi magunk is gond nélkül végig tudnánk csinálni a fáradtságos folyamatot.

Habár ez egy korai zsenge Urbánszkitól, azért nem ajánlanám érzékeny lelkületű hölgyeknek, mert itt sem kispályás módon kerül bemutatásra az erőszak, a humor erősen alpári, a sokszor véres események eléggé részletesen kerülnek taglalásra, szóval nem teng túl a romantika ebben a jó kis kalandregényben. Miközben peregnek a kártyalapok Bene tapasztalt kezeiben, a frász jön az olvasóra, olyan kőkemény tétekben játszik, és mivel nem mindig nyer, Urossal és Szalárddal együtt lélegzetvisszafojtva figyeli, hogy vajon most kedvez-e a szerencse ennek a szerencselovagnak. Azonban az út menti fogadókban nemcsak kártyában képezhetjük ki magunkat, hanem a marhahajcsárok, a gulyáslegények és tőzsérek nem túlságosan ismert világába is betekintést nyerhetünk. Szembesülhetünk azzal, hogy ez milyen kemény munka volt, ugyanakkor mekkora nyereséget is hozott a tulajdonosoknak, és azt is megtudhatjuk, mekkora bajba keveredhet egy település, ha ott elszabadulnak ezek az egyáltalán nem veszélytelen állatok.

Nagyon remélem, hogy folytatódni fog a "magyar vadnyugat" története, nekem nagyon tetszett, és már most simán lehetne forgatni belőle egy jó kis tévésorozatot, a szerző fantáziáját ismerve pedig nincsenek kétségeim afelől, hogy lehet ezt még fokozni. Tényleg sajnálom, hogy nem ez a könyv került először a kezembe Urbánszkitól, mert így sajnos feltűnnek azok a gyerekbetegségek, amelyek a későbbi művekben már kiküszöbölésre kerültek, és nem mérgelődtem volna néha picikét, hogy ennél azért csavarosabb fordulatokat és jobb karaktereket is tud írni, de hát ez már csak így van a korai darabokkal. Ennél több hibát azonban nem tudok találni a könyvben, összességében egy rendkívül szórakoztató kalandregény, a felnőtteknek való fajtából. Ízes szavak, szinte életre kelő tájak, egyáltalán nem egydimenziós szereplők, akció, érzelmek, barátság, szerelem (vagy valami olyasmi), avagy vadnyugat magyaroschan  - kár lenne kihagyni.

8/10

A könyvet a szerző jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.