Pascal Laugier végre betalált nálam. A neves francia horrordirektor 2008-as Mártírok című nagy vihart kavart exploitationje inkább idegesített, mint sokkolt, a 2012-es A magas ember című alkotásán sikeresen bealudtam, de az idei, bizonyos források által szimplán Ghostland néven is emlegetett mozija végre nekem is elnyerte a tetszésemet. Pedig mégcsak nem is ez a rendező legvéresebb vagy legcsavarosabb filmje... de talán a legkiegyensúlyozottabban megkomponált.
A film története tipikus horrorklisék és bevett műfaji toposzok gyors halmozásával indul. Egy "kísérteties" házba költöző csonka családot már a beköltözésük első estéjén megtámadja két titokzatos pszichopata, akik slasher filmekbe, illetve home invasion mozikba illő módon terrorizálják a kis családot alkotó anyukát és a két tinédzser lányát. Ezen ponton fordul egy különöset a film: az anyuka kommandósokat megszégyenítő helytállása megelőzi a tragédiát, a középkorú hölgy ugyanis anyatigrisként harcolva elintézi a támadókat (!!!), és hipp-hopp ugrunk is egyet az időben egészen addig, amíg a lányok fel nem nőnek, és az egyikük sikeres horroríróvá nem válik. A tényleges bonyodalmak innen veszik kezdetüket, a múlt, pontosabban az a bizonyos éjszaka nem hagyja nyugodni a szereplőinket...
A Ghostland nagy erénye, hogy kiválóan vezeti meg a nézőjét. A film megtekintése során nekem a Vanília Égbolt ugrott be, ugyanis hasonló méretű és típusú csavar vágja gyomron a nézőt valahol félúton. Nem valami zsebből előrángatott fordulatról van szó, hanem egy olyan jól felépített megoldásról, ami lényegében a mű mondanivalójának velejét képezi. Spoilerveszély miatt nem igazán fejthetem ki a csavar jellegét, csak maximum utalni tudok arra, hogy elsősorban a főszereplő képzeletével és vágyaival van kapcsolatban, és a néző által megfelelően beleéléssel teljesen átélhető, reális dilemmát mutat be.
A produkció következő komoly pozitívuma ehhez kapcsolódóan az, hogy az egyszerű cselekmény szintjén túl értelmezhető az irodalmi/filmes horror és a valós, hírekben látható/olvasható horror izgalmas ütköztetéseként is. Az irodalmi utalásokkal megtűzdelt, elsősorban H. P. Lovecraftet felemlegető alkotás a számtalan ismerős horrortoposszal, amit felvonultat (kísértetház, félelmetes bábu a kakukkosórában, slasherbe illő gyilkosok, stb.) okosan ütközteti az élményt adó, valóságtól elrugaszkodó, katarzist kínáló és mára már jobbára ismerősként üdvözölt horrort a való élet kegyetlen, igazságot nem ismerő horrorával, ami abszolút nem szórakoztató, sőt! E kétféle iszonyat, a "művi és klasszikus", illetőleg a "valós és modern" rettenet metszéspontjában vívódik a főszereplő fiatal hölgy és maga a néző is. Ez az ütköztetés ad érdekes értelmezési lehetőségeket a filmnek, és emeli ki a tucathorrorok közül.
Ha már a szereplőknél tartunk, az aktorok teljesítménye mindenképpen dicsérendő, mint ahogy az alkotás külcsínye is. Produkciós szempontból nagyon egyben van a film, sem a színészi játék, sem a díszletek, sem a vágás, sem az operatőri munka nem lóg ki az összképből, a mozit egyszerűen élmény befogadni. A film ritmusa és dramaturgiája is nagyszerű, az érzelmi csúcspontok is megfelelően működnek.
A produkció nem eltúlzottan véres, vagy kegyetlen, a francia új extrémista átlaghoz képest (pl. A betolakodó) viszonylag visszafogottnak is tekinthető, de amikor törnek az ujjpercek, vagy valakinek elmetszik a torkát, az tényleg fájdalmas élménynek hat. Bizonyos fórumokon olvastam a film kapcsán, hogy elsősorban tortúrapornóként működik... nos én ezzel nem értek egyet, az én olvasatomban a Ghostland nem torture porn, az erőszak ugyanis mindig célirányos, logikus és sohasem öncélú benne... ellentétben mondjuk a Mártírokkal. A horror műfaji eszköztárából szinte mindent bevet az alkotás (kísértetek, gyilkosok, mindfuck momentumok, stb.), mondhatjuk, hogy igen változatos és intenzív borzongást nyújt, nem pusztán menetrendszerűen érkező jumpscare jeleneteket.
Ami film negatívumait illeti, bizony vannak ilyen aspektusai is, de szerencsére nem túl sok. Ezek közé tartozik, hogy számomra a gyilkosok üresnek és fantáziátlannak hatottak, Todd Bryanton komponista zenéje a produkció egészéhez mérten csupán közepes élményt adott, és a film vége lehetett volna némileg innovatívabb is, a történet legvége ugyanis eléggé papírforma szerint alakul.
Mindezek fényében nálam az alkotás az erősnek számító 8 pontot kapja, és az idei év ajánlott horrorfilmjei közé pozícionálódik... Pascal Laugier filmográfiájában értelmezve pedig az én szememben a Ghostland egyenesen a legszimpatikusabb mozi a rendező eddigi művei közül.
8/10
