A jó hír az, hogy sikerült a Holdra szállás, a rossz az, hogy nem sokon múlt. Neil Armstrong ugyanis nemcsak abban volt jó, hogy emlékezetes egysoros kíséretében rátegye a lábát az emberiség nevében a Holdra, hanem mérnökként és pilótaként is kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy ez a történelmi esemény megvalósulhasson. Hiába tudod, hogy biztonságosan leszállnak majd a holdjáróval Buzz Aldrin-nal, tuti biztos, hogy nem fogsz merni levegőt venni, amíg végignézed azt a landolást, mert finoman szólva is rizikós volt. Damien Chazelle ugyanis elérte, hogy a néző úgy érzi, ott ül az asztronautákkal a meglepően szűk helyen, együtt számolgatunk velük, hogy minden rendben menjen, velük együtt nyílik rá a szemünk a világűrre és a Holdra, hallgatjuk velük a süket csendet és dobban együtt velük a szívünk Justin Hurwitz fantasztikus zenéjére. Már az első jelentekben tudatosul bennünk, hogy itt bizony kőkemény drámáról van szó, az űrutazás iszonyúan életveszélyes játék, elég egyetlen rossz mozdulat, egy műszaki hiba, és vége a dalnak. Nincs hiány eszméletlen látványban, de elsősorban mégis a karakterekre helyezi a hangsúlyt a film, amely messze nem tökéletes, de emlékezetes darab, amelyben az alkotók méltó emléket állítottak a Holdra szállásnak. Neil Armstrong-ról szól a történet, aki nem csak hős volt, hanem ember is, akinek megvoltak a maga hibái, és meglepően zárkózott alkat volt, nem volt könnyű a feleségének végigcsinálnia vele a kislányuk halálától a Holdra szállásig tartó éveket. Ambiciózus volt, szorgalmas és nagyon értett a munkájához, nem véletlenül lett pont ő az Apolló 11 parancsnoka. Azonban nem volt könnyű az út, sok tragédia érte, a kislányán túl több barátját is el kellett temetnie, mi pedig a személyes életén túl figyelemmel kísérhetjük azt a folyamatot, amely elvezetett a Gemini programtól addig a bizonyos kis lépésig. Nem tudja sajnos mindvégig fenn tartani a figyelmet a film, vannak benne üresjáratok, de összességében egy keserédes űrszimfónia, amelyben életre kel a történelem.
Az Armstrong házaspárnak újra kell kezdenie az életét, miután rákban elhunyt a kislányuk. Neil (Ryan Gosling) bekerül a Gemini programba, és a munkára koncentrál, miközben Janet (Claire Foy) biztosítja a számára a hátteret és neveli a két kisfiukat. A zárkózott természetű asztronautának sok mindenen kell keresztülmennie, amíg eljut addig, hogy ő lesz az első ember a Holdon...
Ryan Gosling és Claire Foy elkezdheti írni az Oscar-beszédét, mind a ketten hatalmasat játszanak a filmben, az utolsó jelenetben pedig simán zseniálisak együtt, ahogyan szavak nélkül is megmutatják a nézőnek, min ment keresztül együtt ez a két ember. Damien Chazelle ezúttal nem alkotott olyan felejthetetlent, mint a Whiplash-ban, nem facsarja úgy szívünket, mint a Kaliforniai álomban, de teljesen átélhetővé tette nekünk a Holdra szállást, amely a mi számunkra már történelem, ezért érdemes emlékeztetni bennünket arra, hogy a tudománynak, az emberi elmének és elszántságnak mekkora vívmánya volt ez az esemény. Heroizmus nem nagyon van, az átgondolt kamerabeállásoknak és tökéletesen eltalált zenének (és a jól időzített csöndeknek) köszönhetően valóban úgy érezhetjük, hogy mi is részesei vagyunk az eseményeknek. Már az első jelenetben a frász jön a nézőre, vajon túléli-e a landolást a főszereplő, pedig még csak egy sima tesztrepülés volt, hol van még az űrprogram. Egy érzelmes, romantikus drámáról van szó, amelyben természetesen a Holdra szállás a legnagyobb szám, de az igazán emlékezetes jelenetek a földön játszódnak, az Armstrong családban.
Ryan Gosling-hoz remélem, ezért a szerepért most már tényleg hozzávágják az Oscart, megérdemelné, visszafogott, mégis mélyen átélt alakításában érzékeltetni tudta, hogy milyen érzelmi viharok dúltak ebben a csendes mérnökemberben, aki mindent alárendelt annak, hogy megvalósítsa a saját és az emberiség álmát. Hős lett, de ember maradt. Claire Foy - nak nem volt könnyű dolga, hiszen az űr helyett a családi életben kellett megmutatnia, milyen erős asszony is volt Janet, aki igazi társa volt Armstrong-nak, kitartott mellette mindvégig, pedig voltak nehéz pillanataik, nem is kevés. Úgy kellett menedzselnie a család életét, hogy tudta, sohasem biztos, hogy a férje vissza fog térni az éppen aktuális bevetésről, a Holdra szállás pedig igazi lutri volt, hiszen esélytelen volt, hogy hazahozzák onnan az űrhajósokat, ha valamilyen műszaki probléma adódik. Mellettük olyan kiváló színészek tűnnek fel epizódszerepekben, mint Jason Clarke, Kyle Chandler vagy Ciarán Hinds. Azt egy kicsit sajnálom, hogy a holdkompot vezető Buzz Aldrint alakító Corey Stoll túl kevés jelenetet kapott, de hát ez a film Neil Armstong-ról szól, ez van.
Lassúdadan, ráérősen folynak az események, néha túlságosan is, ezért nem tart ki mindvégig a szufla történetben, de az biztos, hogy erős érzelmi hatást tud tenni a nézőre ez az alkotás, amely emberközelbe hoz egy hőst, és testközelbe az űrutazást. Az asztronautákról eddig is tudtuk, hogy különleges emberek, de teljesen más szemmel fogunk rájuk nézni a film után, hiszen átérezhetjük, milyen kőkemény munkát végeznek, és hányan haltak hősi halált, miközben a NASA mindent megtett, hogy megnyerje a versenyt az oroszokkal szemben, és az amerikaiak lépjenek elsőként a Holdra. Különleges történelmi esemény volt, amelyet élőben közvetített a tévé (és ennek ellenére számomra teljesen érthetetlen módon sokan még mai is kétségbe vonják, hogy valóban megtörtént), így mindenki a részese lehetett annak az élménynek, amikor az emberiség valóra vált egy álmot, elhagyja a Földet, és otthagyja a nyomát egy másik égitesten. Más kérdés, hogy hamar elszállt a lelkesedés, és az érdektelenség miatt fel kellett hagyni az Apolló-programmal, de ettől még Neil Armstrong akkor is az első ember marad, aki leszállt a Holdon, és így bevonult a történelembe.
A szuperhősök korában különleges élmény egy igazi hőssel találkozni a filmvásznon, akinek nincsenek szuperképességei, és megvannak a maga hibái, mégis felül tud emelkedni minden problémán, nehéz helyzetekben mindig meg tudja őrizni a hidegvérét, és helyettünk is tett egy történelmi sétát a Holdon. Chazelle méltó emléket állított Neil Armstrongnak és az egész Holdra szállás-projektnek, kár, hogy a kisebb hibák miatt "csak" emlékezetes lett a végeredmény, nem felejthetetlen. Egy kora délutáni vetítésen volt szerencsém végignézni a filmet sokadmagammal, és döbbenetes élmény volt, hogy mindenki egyszerre tartotta vissza a lélegzetét, és szurkolt azért, hogy minden rendben menjen, ahogyan az is, hogy a kevésbé emlékezetes jelenetek alatt elkezdtek zörögni a popcornos zacskók. Lehet, hogy nem ezt a filmet fogjuk sok év múlva könnyes szemekkel emlegetni az unokáinknak, de hogy kár lenne kihagyni az életünkből, az biztos.
8/10
Az első ember teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.