Az 1956-ról szóló magyar filmekkel már Dunát lehetne rekeszteni – felsorolni is hosszú ideig tartana, hogy hány film foglalkozik részben, vagy egészben az októberi-novemberi eseményekkel, és azok hatásával. Külföldi filmekben jóval ritkábban kerülnek elő a magyarországi események hatása, már csak ezért is érdekes film A néma forradalom, és amit sikerült belőle kihozni.
Kurt (Tom Gramenz) és Theo (Leonard Scheicher) a megszokott módon lógnak ki Nyugat-Berlinbe az NDK-ból mozizni, ahol a helyi filmhíradóban szembesülnek az októberi események felvételeivel. A következő napokban a RIAS rádióadó szerint több sportolótársával együtt a forradalom áldozata lett Puskás Ferenc is, ami végül arra sarkallja az érettségi előtt álló osztályt, hogy két perces néma tiszteletadással adózzon a budapesti elesetteknek. Azonban a sztálinista hatalom a szabadgondolkodást, az elhajlást nem tűrheti, és a lehető legsúlyosabban sújt le a gyerekekre.
A film talán legnagyobb erénye, hogy a történelmi események lecsapódása mindössze néhány ponton jelenik meg a filmben, így több idő jut az osztály tagjai közötti dinamikára, és az azt jelentősen befolyásoló külső nyomásra. Nem kezdi el szájbarágni, hogy 1956 miről szól: a gyerekek csak annyit tudnak az egészről, hogy szocialisták lőnek szocialistára valamiért, nem értik, hogyan lehet az egész „fasiszta ellenforradalom”, ha az új kormányfő a kommunista Nagy Imre, Kurt azzal pedig végképp nem tud mit kezdeni, amikor az apja megmutatja neki a tömeg által felakasztott ávósokat. Nincs egy objektív történelmi igazság, ami mellett kiállnak, ők csupán a halottakra emlékeztek meg (ezzel kapcsolatban is olyan hírek szállingóztak az NDK-ban, miszerint legalább 10 ezer, más híresztelések szerint 70 ! ezer meghalt Budapesten, köztük a magyar olimpiai kontingens egy része, szerencsére egyik hír sem volt igaz). Azonban a diktatúra politikai ügyet kreált az egészből, ami egészen Fritz Lange oktatásügyi miniszterig (Burghart Klaußner) jutott el, brutális présbe szorítva a diákokat: vagy kiadják a néma tiszteletadás hangadóig, vagy az ország egyetlen iskolájában sem érettségizhetnek le. Rászoktat a hatalom: vagy meghajolsz és elárulod a társad, vagy mindenkit megtörnek, veled együtt.
Az osztálydinamika a film legerősebb pontja. Az elején ügyesen felvázolja a főszereplő iskolások főbb vonásait: a jó kommunista (Jonas Dassler, a film legjobb szerepében), a jólfésült csibész Theo, és a jó tanuló Kurt, hogy aztán a rendező Lars Kraume (Az állam Fritz Bauer ellen) a már említett vizsgálat alattomos és undorító, de kétségkívül hatásos, rutinos húzásaival összezilálja a szálakat az osztályban, a diákokban, és azok családjaiban is – ahogy azon gondolkoznak el, érdemes-e elmenni a falig egy relatív igazságért vagy egy kényelmes ürügyért, amivel a kicsapatást kockáztatják, vagy amikor egy pillanatra felsejlik bennük: a rendszer hazug, és nincs előle menekvés. És a szülők ilyen-olyan szerepére már csak pont annyi idő jut, amivel szükségszerűen bonyolíthatóak a kapcsolatok, mint a kohóban dolgozó apa homályos múlttal, vagy a protestáns lelkész.
Sajnos (vagy nem sajnos, kinek mi) egy olyan befejezés felé élezi ki az ellentéteket és az érzelmeket, amik szerintem kevéssé hatottak hitelesnek – és ekkor még volt hátra félóra a filmből, ahol a fordulatokat az én ízlésemnek Krause már egy picit túltolta, de mivel egy könyvadaptációról beszélünk (Dietrich Garstka tollából), ezért azt inkább a könyv számlájára merném írni.
Összegezve: A néma forradalom nemcsak egy remek korrajzot a fal előtti NDK-ról, hanem remek történetvezetéssel és színészekkel, és a mai áthallásokkal együtt kihagyhatatlanná válik a film, nem csupán egy iskolásoknak levetíthető tabló lett belőle.
8/10
