Marlen Haushofer eredetileg 1968-ban megjelent regénye a sarokba küldi a kortárs disztópiák többségét, mind írásmódjában, mind gondolatiságában. Az osztrák írónő olyan modern robinzonádot alkotott, amely a monodramatikus elbeszélésmód ellenére végig fenntartja a feszültséget, az utolsó oldalakig izgulunk, és a befejezés sem ad igazi, és főleg nem megnyugtató lezárást.

A könyv egy a negyvenes (!) (a fülszövegen harmincas van) éveiben járó nő beszámolója, aki az unokatestvére és férje vadászházában vendégeskedik, majd egy nap arra ébred, hogy láthatatlan fal emelkedett közé és a külvilág közé. A falon túl megszűnt az élet, minden halott, ő pedig egyedül találja magát a szurdokban. A társa csak Hiúz, a bajor véreb, egy macska és Bella, a tehén. Egy addig kényelemben élő nőnek most gondoskodnia kell magáról és az állatokról az Alpok erdős-hegyes vidékén. Meg kell próbálnia boldogulni, túlélni és a lehetőségekhez képest boldognak lenni.

A történet két idősíkon játszódik, a beszámoló írása (novembertől februárig) a nő jelene, a visszaemlékezés pedig annak a két, két és fél évnek az eseményeit meséli el, amelyet eddig a szurdokban töltött. A két idősík folyamatosan egymásra játszik, a nő a jelenlegi helyzetéből kommentálja a múlt történéseit, és sokszor előre is utal; tudjuk, hogy valamilyen tragédia (tragédiák) fog történni, csak azt nem, hogy mi lesz az. Az utolsó pár oldal megrázó eseményei talán ezért is súlytalanabbak kicsit.

Az egyik legfontosabb természetesen a falon való átjutás kérdése – sokszor felmerül az elbeszélőben, hogy miért is nem ás alagutat, miért nem kúszik át a fal alatt, vagy miért nem lövi egyszerűen főbe magát. De „(…) minek, ha minden szerettem halott már?” Emellett pedig folyamatosan ott a felelősség: azért sem megy el, mert gondoskodnia kell az állatokról. Nem a szabadulás, a szabadság keresése a fontos, hanem az embernek maradás.

Sok helyen megjelenik humor a történetben, szójátékok, cinikus önreflexiók és rengeteg önirónia („bolond télanyó”) formájában. Valószínűleg csak így lehet megőrizni az embernek az ép eszét. Ahogy pedig a nő egyre jobban megismeri az őt körülvevő természetet, az állatok viselkedését, önmaga megértéséhez is egyre közelebb jut. „A fal ember és állat között könnyen leomlik. (…) Ők ugyanúgy szenvednek, ha fáj nekik valami, ők ugyanúgy élelemre, melegségre és kis szeretetre vágynak, mint mi, emberek.” Ahogy levetkőzi a civilizáció kötöttségeit (az állatokat nem érdekli, milyen ruhában van), sokkal jobban tud befelé figyelni. A fal persze szimbolikus is; a belső bezártságot ugyanúgy ábrázolja, mint az emberek közti, társadalom által emelt falakat.

Maga az írás is lényeges eleme a regénynek: a naplószerű feljegyzés megírása tanúságtétel, az emlékek rögzítése írásban, mielőtt megszűnnének létezni. Érdekes az időről való elmélkedés, illetve a feledés kérdése – ha ő az utolsó élő ember, a halálával az időnek is vége. Ezért sincs neve, mert nincs rá szüksége. Végül érdemes megemlíteni, mennyire jó kézbe fogni magát a könyvet – pont megfelelő a mérete, a súlya, a formája, és a laptükör is gyönyörű, jó olvasni. A fülszöveg utolsó mondata pedig nagyon találó: ez a regény tényleg arról szól, „hogy mennyi mindent képes szeretni az ember, ha már semmije, még neve sem maradt.”

9/10

A kötetet az Európa Könyvkiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.