A Végső állomás egy nagyon érdekes tinifilm alapkoncepciót váltott aprópénzre, amikor a halált olyan elkerülhetetlen entitásnak állította be, ami szabályszerűen vadászik az emberekre. A tinifilmek között nem teljesen egyedülálló módon azt a létállapotot próbálta megidézni, amikor a mindenben kétkedő középsulis korosztály rádöbben arra, hogy bizony az élet rövid, és a halál bármikor, bárkire lecsaphat. Ennek a sokknak a feldolgozhatatlansága jól le lett fordítva horror nyelvére ezekben a filmekben. A Felelsz vagy mersz című viszonylag friss alkotás a Végső állomás-mozik gondolatiságát hasznosítja újra, és próbálja meg új szintre emelni - előre megsúgom, hogy nem igazán sikeresen.
A sztoriba nem mennék bele túlzottan, legyen elég annyi, hogy pár fiatal elutazik Mexikóba, ahol a jól ismert Felesz vagy mersz játék egy idegen srác bevonásával olyan rosszul sül el, hogy hőseinket hazatérve, az egyetemen is követi a játék, azaz a játékban megbúvó különös démon. Ha valaki nem tartja be a szabályokat (nem mond igazat, nem teszi meg, amit vállalt), meghal, de ha betartja, nos... nagy valószínűség szerint akkor is meghal.
A Végső állomás-filmek eszmei mondanivalóját annyiban sikerült megcsavarniuk a készítőknek, hogy itt nem maga a mindenkit utolérő halál leselkedik a félfelnőtt, vagy félig sem felnőtt szereplőkre a testetlen "démon" személyében, hanem a felnőtté válással járó veszélyek, csábítások és dilemmák egy különös, gyilkos entitásba tömörödve. A Felelsz vagy mersz kifejező artikulálása ennek: ez egy olyan játék, amit rendszerint azok a fiatalok játszanak, akik kísérleteznek az érettségükkel. A játékban nem lehet hazudni, igazat kell mondani magunkról. Ez a végét jelenti a mesékkel és kitalációkkal teli gyermekkornak. Aki mer, az sokszor szexuális jellegű, vagy italozós feladatokkal találja magát szemben, ami szintén nem a gyerekek szintje. A felelőtlen szex vagy a kicsapongó, alkoholista életmód pont olyan veszélyek, amelyek a fiatal felnőtteket érintik leginkább.
Ha jobban átgondoljuk ezeket a veszélyeket, azonnal felfedezhetjük, hogy itt bizony visszakanyarodtunk a jó öreg, '80-as évekbeli slasherek erkölcsszősz mentalitásához. Anno azokban a filmekben, aki ivott, paráználkodott, egyéb erkölcstelen dolgot cselekedett, az a késes-baltás halálosztó rém martaléka lett, mintegy karmikus büntetésként. A Felelsz vagy mersz esetében a gyilkos nem megtorolja az erkölcstelenséget, ó, az túl szimpla megoldás lenne... itt a gonosz maga a csábító, aki a rosszra próbál minden játékost rávenni. A démon a nyitányban pl. arra buzdítja a szereplőt, hogy gyújtson fel egy ártatlan embert; egy másik szereplőt arra vesz rá, hogy vodkát kortyolgatva gyalogoljon végig a háztetőn; ott pedig, ahol feleletet vár, mindig a legkínosabb és legparáznább titkokra kíváncsi (megcsalás, homoszexualitás kiteregetése).
Nem csupán a démon utal arra, hogy a szereplők a felnőtté válással küzdenek. Eltitkolt gyermekkori trauma, idealizált apafigura dehonesztálódása, hűtlenség, barátság, szerelmi háromszög, coming out - a film forgatókönyve számtalan olyan témát feldob, ami komoly dilemmákat és töréseket jelenthet a "szárnyaikat próbálgató" fiataloknak. Nem lehet véletlen, hogy a Felelsz vagy mersz szabályainak be nem tartásakor bekövetkező öngyilkosság is egy olyan tipikus veszedelem, amibe egy, a felnőtt lét nehézségeivel megküzdeni képtelen ember bele tudja hajszolni önmagát.
A baj csak az, hogy mindezen gondolatokat csak érinteni sikerül, következetesen kibontani nem. Erre kiváló példa a főszereplőnő végső pálfordulása, ami a megfelelő megágyazottság híján nem úgy hat, ahogy kellene (tehát nem a főszereplő tapasztalásaiból következik logikusan), hanem egy hatásvadász, légből kapott csavarként, amivel a hősnő érthetetlenül szembeköpi a saját korábbi önmagát. A Végső állomás átgondoltsága ebben a filmben tehát csak nyomokban érhető tetten, a forgatókönyv sokat markol, de keveset fog. A tinifilmes slasher-gondolatok forradalma elmarad, és olyan kósza reformokká forgácsolódik, amiket egyetlen megtekintéssel lehet, hogy nem is észlel a néző.
Eszmei szinten tehát az ambiciózus alkotás bicskája sajnos a forgatókönyv hanyagságából kifolyólag beletörik az erőlködésbe. A próbálkozás és a szándék azért értékelendő..
A legtöbb hagyományos mozgóképes vizsgálati szempontból egy vegyes benyomást keltő, összességében közepes produkcióval van dolgunk. A látvány néhány kivételtől (a démon megjelenését követő CGI-mosolygás elsőre is kiábrándító, hát még tizedjére!) eltekintve általánosságban vállalható, bár az én ízlésemnek zavaróan vértelen; a színészek (élükön a filmet kénytelen-kelletlen végig a vállán cipelő Lucy Hale-lel) úgy-ahogy próbálnak helyt állni a nem túl érdekes szerepeikben; a zene szinte teljesen érdektelen; az ijesztgetés és a feszültségkeltés pedig azon az alapszinten dohog, ami a Blumhouse-horrorok átlagának tekinthető. Szóval produkciós illetve zsigeri szempontból elmegy a film, de ebből ki lehetett volna hozni valami jóval nagyobb durranást is, ha Jeff Wadlow rendező és forgatókönyvíró társai nem csupán újragondolni akarták volna a Végső állomás-receptet, de alaposan átgondolni is.
6/10
