"Kaili a délkelet-ázsiai, trópusi monszun területen fekszik. Az átlagos hőmérséklet 16.8 és 18.5 Celsius fok között alakul. A legmelegebb hónap a jújius. Kailit kelet felől Taijiang és Leishan, dél felől Maijiang és Danzhai, nyugatról Fuquan, északról pedig Huangping határolja. Kaili koordinátái a következők: 1076 40’ 58’’ - 1086 12’ 9’’ keletre. Észak-nyugati fekvésben a város 51.76 km, míg dél-keleti fekvésben 44.3 km kiterjedésű. Az északnyugati, délnyugati, valamint délkeleti területek a tengerszinthez képes magasabb fekvésűek, mint a közép- és északkeleti területek. A legmagasabb pontja 1447 méteren, a legalacsonyabb 532 méteren terül el. Az átlagos magasság körülbelül 850 méter. Kaili területe dombos, alcsony-közepes szintemelkedőkkel. Kaili a szubtrópusi, meleg és párás éghajlati zónában helyezkedik el, átlagos hőmérséklete 13.5 és 15.2 Celsius fok között alakul. A legmelegebb hónap a július 23.2 és 25.8 Celsius fok közötti átlaghőmérséglettel, míg a leghidegebb hónap január 2.6 és 5.2 Celsius fok közötti átlaghőmérséklettel. Az éghajlat mérsékelt, 4 elkülönülő évszakkal. Az évi átlagos csapadékmennyiség 1240.1 mm, így a térség kiváló mezőgazdasági, erdészeti és állattenyésztési célokra." Üdv Kailiben!
Minden bizonnyal már az első bekezdés is sugallja, hogy a Kaili Blues közelről sem egy átlagos film, hiszen a fenti a monológot vágás nélkül látjuk és halljuk, miközben egy kopottas csónakban átevezünk a címadó városka partjára. A szöveg egyébiránt egy útikalauz hasábjairól származik, aminél keresve sem igazán találhatnánk szárazabb, semmitmondóbb, unalmasabb leírást. Papíron ennek a jelenetnek sem kéne lebilincselőnek lennie, mégis az... és ez jóformán az egész filmre elmondható, ami Bi Gan kínai rendező első egész estés projektje. A még mindig 20-as évei végén járó direktor rögtön nemhogy egy decens mozit tett le az asztalra, hanem egy valóságos remekművet, amire túlzás nélkül rásüthető, hogy a 2010-es évek egyik legérdekesebb, leghangulatosabb, legegydibb hangvételű és persze az egyik legjobb darabja is.
Az igazi pofátlanság pedig ebben az, hogy első ránézésre semmilyen kirívó ötlet nincs a Kaili Blues-ban. A történet főszereplője egy poros, állandóan szürke égboltú kisváros orvosa, Chen Sheng, aki a lét egysíkúságát megelégelve elhatározza, hogy felkeresi rég elhagyott unokaöccsét. Ennek apropóján, Chen Sheng munkatársa megkéri őt arra - ha már útnak indul -, hogy kézbesítsen egy kazettát, egy fényképet és egy pólót egykori szerelmének. Nagyvonalakban a film felütése ennyiben ki is merül. Viszont, ami ez után jön, arra nehezen lehet felkészülni, és puszta szavakkal leírni sem egyszerű.
Érdemes rögtön leszögezni, hogy a filmet megemészteni közelről sem egyszerű feladat - egységes narratíváról, összefüggő történetről, világosan azonosítható célokról, markáns karakterekről vagy éppen eseménydús jelenetekről is jobb, ha hamar lemondunk. Helyette egy keret nélküli álmodozást, végtelen vágyódást kapunk. Egy olyat, mintha a főhősünkkel együtt mi is elvesznénk térben és időben, míg halvány vezérfonalként csupán Bi Gan sejtelmes, szürreális verssorai vezetnek minket. Első ránézésre nyugodtan gondolhatnánk azt, hogy a Kaili Blues nem más, mint egy üres, művészfilmes blöff, amit az esztétákon kívül senki sem tud értékelni, de mégsem ezt az érzést kelti a film, köszönhetően főként annak, hogy a közel 2 órás játékidő valamennyi képcokáját sikerült kellő talánnyal és érzelemmel megtölteni. Még azokba a jelenetekbe is könnyűszerrel bele tudjuk lovallni magunkat, amikor aztán tényleg fogalmunk sincs arról, hogy mit látunk éppen.
A mozi fő mozgatórugója, hogy folyamatosan kételyek között hagyja a nézőit, és nem igazán áll szándékában válaszokat adni arra, hogy mi folyik a vásznon. Erről már rögtön árulkodik az is, hogy Chen Seng egyáltalán nem egy megbízható mesélő - bár nem kapunk rá egyértelmű utalást, olyan mintha folyamatosan különböző démonok kínoznák, és emellé egyéb mentális problámákkal is küzdene. Mégis, az ő szemén keresztül követjük az eseményeket, mialatt kalandjai számos helyszínre és számos ember társaságába sodorják őt. Csakhogy sosem lehetünk biztosak abban, hogy éppen merre járunk - kivéve persze, ha Kailiről van szó, hiszen annak még a koordinátáit is ismerjük -, illetve abban sem, hogy kikkel ismerkedik meg Chen Seng. Ennek hatására pedig saját magunk is átélhetjük azt az álomszerű, zavaros káoszt, mint főszereplőnk, függetlenül attól, hogy mennyire állunk két lábbal a realitások talaján. Például az is kérdéses, hogy mi történik meg valójában és mi nem, vagy az is, hogy ki ténylegesen élő karakter és ki nem. Az utazást itt sokkal inkább mentális síkon kell elképzelnünk.
Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni, hogy Bi Gan terve nem a néző céltalan összezavarása, hanem az emberi elme - érzéseink, saját világalkotásunk, stb... - megértésének és annak lehetetlenségének bemutatása. Gondolhatnánk, hogy az idő múlásával egyre tisztábban tudjuk magunkat értelmezni, ám mi van, ha megfordítjuk ezt az állítást? Ha az idősíkok (múlt, jelen, jövő) között képtelenek vagyunk kiigazodni, mint ahogy a Kaili Blues-ban is folyamatosan egybecsúsznak a tengelyek. Mindezt a film közepén található, több mint 40 perces vágatlan jelenet hangsúlyozza ki a legjobban, melynek során Dangmai városában kalandozunk el - motoron, hajón, kerékpáron, gyalog - olyannyira, hogy a kis utcák közt tekeregve egy idő teljesen elfelejtjük, hogy honnan indultunk és hova kéne érkeznünk. Mire észbe kapnánk, hogy elvesztünk - mind fizikailag, mind pedig Cheng Seng elméjében - már rég nem az eredetileg vágyott cél lesz a legfontosabb, hanem az, hogy saját világunkat valahogy rendbe tudjuk rakni újra.
A koncepció percről percre egyre jobban a néző bőre aláf érfkőzik, hiszen Bi Gan dinamikus, álomszerű, de mégis földhözragadt, realisztikus rendezésében - és Guizhou kínai tartományának festői helyszínei miatt - a legpuritánabb képsorok is valósággal életre kelnek. Mivel nincsen egy előre meghatározott narratíva, így az idő és időérzékelésünk sem korlátozódik le semmilyen formában. A rendkívül erős atmoszférával bíró jelenetek akarva-akaratlanul is vonzzák a figyelmünket, így hiába meglehetősen lassú a film tempója, egy percig nem fogjuk unalmasnak érezni, üresnek pedig aztán végképp nem. Ez utóbbiról a Kaili Blues komplex szimbolizmusa gondoskodik, ami hol rejtettebb, hol nyilvánvalóbb módon, de szinte mindig és minden beállításban jelen van.
Ugyan Bi Gan személyében egy nagyon fiatal, még pályája legelején lévő direktort ismerhettünk meg, az már egyértelmű, hogy ha a Kaili Blues-zal megkezdett utat járja be, akkor idővel nyugodt szívvel fogjuk olyan rendezőkkel egy lapon említeni a nevét, mint Luis Buniel, Andrei Tarkovsky, David Lynch, vagy az egyre inkább nagyobb hírnevet szerző, thai Apichatpong Weerasethakul. Kevesekben összpontosul úgy a kísérletező, újító vágy és a tiszta koncepció megléte, mint ahogyan 2015-ben azt már a kínai rendező bemutatta. Kailiben hiába vagyunk lényegében mindvégig egy területen és hiába forog minden egy központi téma körül, egyszerűen úgy érezzük, hogy nincsenek határok, és bármi megtörténhet. Egy ilyen világban pedig mindenképpen érdemes elveszni.
