Hiába nem lettem filmrendező, akkor is az vagyok. Minden áldott napom minden rohadt percében.
Filmes voltam már egészen fiatal csikó koromban is, mikor az óvoda, később az általános iskola udvarán játszva a Csillagok háborúját forgattuk újra, sajátos, helyi ízekkel gazdagítva, és a kisgyermek Lucas agyával újraértelmezve. Vader, mint a helyi véleményvezér, Luke, mint a fél suli által kipécézett csicska. Fűzfabotból fénykard, a tanerőből lépegetők lettek.
Direktor vagyok a hétfő délutáni dugóban is, mikor anyázó, freskókkal gazdagon ellátott alkarú (lábú, fejű), bikanyakú maffiózók és tötymörgő nyugger, napot tévesztett vasárnapi vezetők közt keresem a helyem a besoroló sávban. Ilyenkor eljátszom a gondolattal, én hogy’ instruálnám itt és most Michael Douglast, ha én lennék Joel Schumacher, és itt, a dugó közepén forogna az Összeomlás. Kinek milyen halálnem jutna?
Filmrendező vagyok mostanság is, negyvenkét évesen, szokásos hajnali, vicsorgó blökik, és bamba tekintetek övezte kocogásaim alkalmával. Az milyen lenne, ha egyik reggel nem az Endomondo alkalmazást indítanám el viharverte telefonomon, hanem Gazdag Gyulaként 16 mm-es kézikamerát nyomnék önnön kezembe, Schirilla meg sikítana örömében a végeredményt látva – de még az ifjabb is.
Az egész úgy kezdődött, hogy a szüleim gyereket vártak; erre megérkeztem én. A meg nem értett zseni? Valahogy úgy. Környezetem már akkor gyanút fogott, mikor felfedezték, hogy egyik kedvenc foglalatosságom volt a bennem élő népmese (és űropera) hősök képeinek kézzelfogható formát adni. Mindenáron. Fakockákból. Mindez kicsit később és Legóval már sokkal könnyebben ment. Szivárványszínű hétfejű sárkány, kicsit szögletes, de igen jóképű Lúdas Matyi, no meg – a SW sagában soha meg nem jelenő – mindenféle terepen boldoguló sokéltű, guruló-repülő-sikló járművek születtek ügyes kezem nyomán.
Érdeklődésem idővel egyre inkább a science fiction, majd a sötétebb tónusú műfajok felé fordult, mind filmek, mind irodalmi élmények, de még a zenék terén is. Szárnyas fejvadász, Bradbury és Asimov-összes, metálbandák kalóz-kazettákon, utóbbiak lehetőleg a lengyel piacról, fillérekért beszerezve, a Takt nevű nem létező illegális kiadó gondozásában. Fakamerám már tízéves koromban elkészült, fa-statívval, színes drótokból font lámpaparkkal kiegészítve. A család Szmena fényképezője csak kellékként funkcionált (film nem volt benne) a két-három személyes stáb gerillafilmes forgatásain, melyeknek a lakótelepet határoló erdőkben, temetőben ejtettük szerét. Az Ideglelés (Blair Witch Projekt) akkor még sehol nem volt, mi már megcsináltuk idegpályáink képzeletbeli szalagjára rögzítve.
Tizenhat évesen eszméltem, megtaláltam, és ipari mennyiségben kezdtem fogyasztani a szerzői filmeket és a trash műfajok mintadarabjait. Egyszerre és felváltva is. A sportos, vagány szerelésemet bőrzekére, ünnepnapokon meg a bölcsészek kopott ballonkabátjára cseréltem. (De ez lehet, hogy kicsit később volt.) A bandázós-csajozós alapfelszereltség részét képezte az épp akkoriban alapított rockbanda szellemében az akusztikus gitár, no meg a magas szárú Puma cipő, feszülős farmer kombó. Ekkortájt még hasonló szintű esztétikai-szellemi kielégülést találtam a Gonosz halott ámokfutó zombijaiban, Freddy Krueger vihogó mészárlásaiban vagy épp Antonioni és Godard formalista remekléseiben. Flash Gordon és Marty McFly voltam álmomban, miközben a Nyolc és ½ Guido-jaként is el tudtam volna képzelni az életemet. Biztosan a csajok miatt.
Huszévesen már művészfilmekkel keltem és feküdtem, meg háltam is. Fesztiválszervezős, artmozizós tévécsinálós, igazi világmegváltó időszak volt, amikor a világ nem volt még zárva technikai okok miatt (copyright by Kertész Balázs). A mi akkori állatfajtánk ma már kihalófélben van, rezervátumokban (mint pl. romkocsmák zugai) még fellelhetők példányaink . Akkoriban döntöttem el azt is, hogy én, ha törik, ha szakad, depressziós leszek, és kész. Gothár Péter, Tarkovszkij, Jancsó parabolái, gótikus metál, meg grunge rock Seattle-ből, Ez volt a mindennapi szellemi betevőm, nyakon öntve egy kis Byronnal, meg Faludyval. Meg fröccsel.
Az ideálok aztán szép lassacskán eltünedeztek életemből, a példaképek helyét átvették az elvek, a muszájok, meg a „nemtehetemmeg”-ek, ahogy egyre mélyebbre hatoltam a felnőttkor poklának bugyraiba. Megélhetés, fizetésnap, „mit nekem ég, mit nekem föld” (részlet a Fehérlófiából), világmegmentés helyett pörkölt nokedlivel, (Török Gábor tanár urat idézve) avantgárdra onanizálás helyett jött a „mihez kezdjek magammal?” Batman figurát a sufniba, kisautókat az ágyneműtartóba, poszterek helyére reprint nyomatok, könyvespolc átrendez, öltönyt elő, interjúkra járni, ingázós munkát elfogadni, betagozódni. Na, jó, azért teljesen soha!
Most jön a kesergés. Korunkban, amikor már a Merciknek is BMW formájuk van, a lányok fiúsak, a fiúk meg… szóval, ma már minden másképp van. (Beleértem a „bezzegamiidőnkben” korba.) Kolumbia exportcikke egykoron García Márquez volt. Ma meg Shakira. Így múlik el a világ dicsősége, vagy, ahogy Vonnegut írta az Ötös számú vágóhídban: „Így megy ez.” Namármost, azért az megnyugtató, hogy mindig jókor jön a segítség. Amikor épp a soros (pardon, aktuális) Marvel-mérgezésemet kezelgettem egy Pasolini-maratonnal, felbukkant régi cimborám, aki ugyanolyan javíthatatlan filmbuzi, mint én, és Tarantinóhoz hasonlóan ő is videotékában kezdte. Na, vele aztán jól alkoholba fojtottuk a világ állapotja feletti szomorúságunkat, hogyaszongya: „Figyi, én már nem hallgatok rádiót, nem nézek tévét, csak fúziós jazzt hallgatok, és újranézem sorra a klasszikusokat. Meg tépem a hajam, ha vegyes társaságba keveredem, és ömlik a hülyeség a hipszterekből. Meg a moziban, mikor nem hallom a párbeszédeket a mocsodék gyorskaja, a popcorn és a nachos zörgésétől, amit a lehető legzajosabb csomagolásba kell rejteni, és kettőre zárni.” De jó is, ha régi baráttal találkozik az ember. Meg, ha lassan melegszik fel a sör.
Filmrendező vagyok, aki már nem akar történeteket mesélni, mert nincsenek hozzá adekvát szereplők. Egész eddigi életemben kerestem (film)hőseimet, én, a hétköznapok hérosza. Vártam az iránymutatást, kutattam a sorvezetőt, de sosem leltem rájuk igazán. Ki lehetne celluloid-alteregóm, aki nálam ügyesebb, gyorsabb, nagyobb, nemesebb lelkű, aranyabb szívű, de mégis én vagyok. A küzdelem eldőlt, a csata bensőmben elcsitult. Mostantól máshogy lesz. Ma már nem keresek, a popkulturális ikonok, a népmesei eredetű (h)őstípusok kora véget ért. Elhasználódtak, a régiek szavatossága lejárt, az újaknak se karizmájuk, se ízük, se bűzük. Vonatkoztatási pontok helyett eljött az érlelésgyorsítóval dúsított kisszerű, gumipapucsos csillagok kora. Felvillannak, és gyorsan, nagy energiát (csinnadratta) elhasználva égnek el, majd utánuk jön a nagy üresség, az új bálvány, és így tovább… Önjelölt intimitás-gourmet-k, titok-kalmárok hada szegélyezi a kérész életű kiválasztottak útját, ennek a multikulturális iparágnak utóbbiak a szükségszerű velejárói. Korunk szimbiózisa ez, mely lassan visszavezeti az embert a fára.
De ezt nekem már nem kell végignéznem, francba az egésszel, megyek is futni egyet, mielőtt valaki rámsütné, hogy intimpistáskodom.
