Családi drámát készíteni hálás dolog és hálátlan is egyszerre. Hálás, mert egy olyan téma, amit újra és újra elő lehet ráncigálni a fiókból, emellett pedig a néző bevonása nem a témaválasztáson múlik, így a felvezetés sem igényel megfeszített virtuozitást. A játékidő és az expozíció nagy részét lehet megspórolni, az otthonról, és ismerősi körből hozott tapasztalatokon, így engedve teret a karakterek drámájának, és egy a valósággal szoros kapcsolatot ápoló, ám mégis érdekfeszítő probléma interpretálásának. Egyben hálátlan dolog is családtagok egymáshoz való viszonyát feldolgozni, mert ez a tematika nagy népszerűségnek örvend. A szappanoperáktól Ingmar Bergman filmjeiig terjedő képzeletbeli skálára felférni, meglehetősen céltudatos és alibi mentes hozzáállást követel meg a művészektől.
A film alapja kivonatolva az, hogy Lea és új élettársa, valamint, Lea előző kapcsolatából született fia, Tristan együtt töltenek el pár hetet egy észak-olaszországi, alpokbeli kis fakunyhóban és annak környékén. Ez idő alatt fokozatosan tudatosodik Aaronban, hogy minden igyekezete ellenére, hárman köszönő viszonyban sincsenek a brosúrák stock fotóin mosolygó, olajozottan működő, idilli patchwork családok eszményképével. A szereplők közti kimondatlan, vagy legalábbis mindenképpen lefojtott konfliktus mérgezi a közösen eltöltött idő minden percét. Szerencsére nem lehet könnyen oldalt választani, mert minden álláspont megérthető.
Aaron frusztrációját Lea és Tristan felváltva okozza. Lea nem szeretné, ha a fiú összezavarodna attól, hogy Aaron kizárólagos apává próbál válni, így igyekszik egy minimális, mindig karnyújtásnyira kikörzőzött távolságban tartani a fiától, attól félve, hogy a gyerekre rossz hatással lenne az apacsere gondolata. A fiút, a látszat ellenére is idegesíti az anyja új élettársa, és az, hogy az életéből egyik napról a másikra került ki egy bálványként és félistenként tisztelt apuka. Ezt több ízben is Aaron tudomására hozza, kisebb-nagyobb csínyekkel rendre igyekszik szabotálni, cukkolni és próbára tenni őt. Mindezek ellenére Aaron irigylésre méltó türelemmel viseltetik a kis srác, sokszor idegőrlő magatartása iránt.
A gyerek édesapja, tudtán kívül is bomlasztja az idillt, azzal, hogy naponta többször is rácsörög fiának ajándékozott mobiljára. A telefonhívások, összetéveszthetetlen csengőhangjukkal fagyasztják meg a levegőt, ölik meg a legváratlanabb pillanatok harmóniáját, és a két felnőtt intimitását. Mindezek a remény írmagját is kigyomlálják Aaronból, hogy ő valaha is be tudjon illeszkedni családfőként szerelme és Tristan életébe. Aaron álláspontja is átélhető, hiszen szenved a vergődéstől, ami beteljesülhetetlen szerep azonosságából fakad. Nehéz teljesen átélnie az apa szerepét, amit csak fél gőzzel szabad kifejeznie.
A Három hegycsúcs közeli rokonságban áll a 2014-es Lavinával, ahol szintén egy együtt vakációzó pár és gyermekeik konfliktusát járjuk körbe, ám míg utóbbi, Östlundra jellemző terjengőssége ellenére is játszi könnyedséggel mutatja be a szereplők között megbúvó feszültséget, addig itt az egész drámát egy csak elviekben működő karakterológia árnyékolja be, ami megreked a konyhapszichológia szintjén. Papíron minden adott, egy átélhető dráma kibontásához, azonban a valóságban mégis egy felemás, bágyadtan kullogó, elemi információkat nélkülöző és hézagosan megírt karaktereket felvonultató, olykor szappanoperák dramaturgiai elemeit alkalmazó filmről van szó, ami a másfél órás játékideje ellenére legalább két órásnak tűnik.
Az utolsó negyedben egy balesetbe torkollik a film, ahol műfajt vált, így egy thrillerként zárul le. A baleset pedig elviekben arra lenne hivatott, hogy a korábban alaposan megismert Aaron és Tristan kapcsolatát újabb kontextusból világítsa meg a rendező, ám mire a végén beiktatott szerencsétlenségre sor kerül, - ahol tulajdonképpen a lényegi momentumok történnek meg és teszik relevánssá a filmet - a néző végképp türelmét veszti. Olcsó húzásnak tartom, hogy amit Jan Zabeil, a szereplők nyugodt, hétköznapi interakciói közben nem, vagy nagyon erőltetetten próbál megfogalmazni, azt a film végén a potmétert felrántva, sietősen thrillerbe fullasztva akarja előmozdítani, de kérdezem én, itt már minek ez a sok hűhó?
A rendező, míg elér a katartikusnak szánt zárásig, a néző végleg lecsatlakozik és érdeklődését veszti, hiába található meg nyomokban papírforma szerint egy valós drámára hajazó alapötlet, ha ennek kifejezésmódja nyögvenyelős, a párbeszédek banalitását pedig csak a végére erőltetett, krimivel tűzdelt katasztrófa sztorival próbálja leplezni, ahol igyekszik húsz percbe belesűríteni azt, ami előtte nem sikerült.
5,5/10
A Három hegycsúcs teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán
