Nagyon megszerettem José Padilha munkáit, ez pedig annak köszönhető, hogy pár évvel ezelőtt teljesen véletlenül ráakadtam az Elit halálosztag (Tropa de Elite) c. filmjére, és mivel brazil akciófilmet sem láttam még (legalábbis ezt a bélyeget tették rá), ezért megnéztem. Aztán még egyszer, mert nagyon ritkán látni ilyen mesterien összerakott szociodrámát. Majd a folytatását is. És ha még nem volt elég a földbedöngölésből, akkor az Ônibus 174 c. dokumentumfilmjét is (vagy Bus 174, erről a túszdrámáról készült Utolsó megálló 174 címmel egy játékfilm is), amivel összeállt a brazíliai erőszakot, politikát, korrupciót, és társadalmat aprólékosan körüljáró trilógiája, ami után az országról elsősorban már nem a foci, vagy a fesztivál jut eszembe, hanem a mérhetetlen egyenlőtlenség, nyomor, és erőszak.
Időközben Hollywood is kinézte magának, és lehetőséget adott neki a Robotzsaru-reboot révén – papíron, mert Padilha elmondása szerint tízből kilenc ötletét azonnal lelőtte a stúdió, neki pedig elege lett, és félszívvel, keserűen megcsinálta a filmet, majd vette a kalapját, és búcsút mondott az álomgyárnak. Majd elindult a jelenleg legnagyobb respektjét adó sorozata, a Narcos – és így kapott egy újabb lehetőséget, hogy egy újabb angol nyelvű filmet készítsen, ezúttal a hozzá testhezállóbbnak tűnő entebbei túszdrámáról.
Egy igen eklektikus, multikulti túszdrámáról van szó: 1976 nyarán, egy Athénból felszálló francia gépet eltérítettek két nyugatnémet szélsőbaloldali és palesztin terroristák, hogy aztán egy rövid líbiai tankolást követően Ugandában, Idi Amin horroruralmában érjenek földet. Az izraeli kormány ezzel súlyos helyzetbe került: egyrészt senkinek sincs ínyére, hogy terroristákkal tárgyaljanak, másrészt egy hatékony katonai akció kivitelezése 4 ezer km távolságban jószerivel lehetetlen. És mégis az utóbbi történt.
Papíron tehát úgy tűnt, hogy ütős lesz az egész, azonban mégsem lett az, és csak én is találgatok, miért. Egyrészt Padilha igazi terepe Dél-Amerika – annak ellenére, hogy a jelenlegi brazíliai politikai válságot feldolgozni kívánó O Mecánismo c. sorozat is billeg, de attól még nagyon érdekes az egész sztori. Másrészt a Narcos kombinálta a hazai pálya előnyét több érdekes karakterrel is, bemutatta a társadalmi problémákat, ahol szükségesnek érezte ott dramatizált (mint ahogy ebben a filmben is, az elején feliratban jelzik is), és sorozatként volt ideje kifejteni mindent, amit csak akart. És az ismert történet ellenére is olyan feszült tudott lenni, hogy a 2. évad vérgőzös őrületébe akár bele is lehet betegedni, de még a legutóbbi évadban is akadt fantasztikus momentum, ugye az a 7. rész, a fal mögött...
Azonban az Entebbe (bocs, de a 7 vérfagyasztó nap címnek nekem furcsa) esetében nincs érdekes központi karaktere a remek színészek (mint Daniel Brühl vagy Rosamund Pike) ellenére. Ugyan elhangzik a végkifejlet felé egy érdekes felvetés, hogy ugyan mit keres egy Jemenben kiképzett, szélsőséges nyugatnémet vállalkozó (könyvkiadó) az entebbei reptérnek nevezett porfészekben gépfegyverrel a kezében, hol a palesztin-, hol a világforradalomról, hol az elméletek gyakorlatba ültetéséről szövegelve, de itt meg is reked az egész. Nagyon érdekes lett volna látni, hogy miért indult el valaki ezen az úton, mi történt Nyugat-Németországban, milyen hatások érték, mind-mind olyan dolog, aminek a kifejtésére nincs elég idő, de egy sorozatban pont elég lett volna. Így viszont sokadik filmfeldolgozás lévén a saját dolgát nehezítette meg, hogy újat már nem tudott hozzátenni a történethez.
Szerencsére Idi Amin csak marginális figura a filmben (Nonso Anozie alakításában), pontosan tudjuk, mennyire komplett elmebeteg volt, vele kapcsolatban újat nem tudtak volna elmondani. Azonban sajnos ugyanilyen felszínes probléma, hogy az izraeli miniszterelnök Jichák Rabin (Lior Ashkenazi) vajon rábólint-e a védelmi miniszter Simón Peresz (Eddie Marsan remek alakításában) katonai mentőakciójára. És ugyanúgy csak egyetlen mondat ismételgetésében merül ki a probléma: Izrael mikor fog békésen tárgyalni merész katonai akciók helyett? Egyáltalán megengedheti-e magának?
És minden felszínesség, egyszerűsége, visszafogottsága ellenére maga a csúcspontot jelentő Villám-akció pont olyan jó, mint bármelyik akciójelenet más Padilha-filmekből.
Összegezve az egészet: pont ugyanolyan felemásan érzem magam, mint a Bowie-féle Loving the Alien közben, ami ugyanúgy egy sűrű, nehezen megfogható problémába akart betekintést adni a jelenlegi közel-keleti ellentét és a keresztes hadjáratok vallási ellentétének összehasonlításával. Az Entebbe nem a legrosszabb Padilha-film, mert jobb, mint a 2014-es Robotzsaru volt, bőven érdemes megnézni, csak nem szabad sokat várni tőle. Más kérdés, hogy kap-e, egyáltalán akar-e még esélyt, hogy komoly nemzetközi filmet rendezzen, vagy visszatér az ismerős, főként brazil témákhoz, és ott alkot továbbra is figyelemreméltót. Még ha utóbbihoz nagyon ért is, fájna a szívem miatta. Én adnék még neki esélyt.
7/10
A 7 vérfagyasztó nap teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (mafab) oldalán
