Helló, G_Norton vagyok, a csapat legújabb tagja. Jelenleg a PPKE BTK történelem MA hallgatója, a Retörki külsős munkatársa, twitteres megmondóember, és természetesen filmrajongó.
Amikor olvastam, hogy Joe Wright a romantikus filmek után Winston Churchillről készít filmet, nem voltam elragadtatva. Egyrészt a korábbi filmjei sem győztek meg, másrészt kalandozott már egy kicsit a történelmi minisorozat műfajában (II. Károly: Erő és szenvedély), amiben szintén nem találtam különösebben kiemelkedőt, de egyszer megérte megnézni. Aztán láttam az első trailert, és az sem volt fantasztikus – leszámítva Gary Oldman totális átalakulását. Majd eljött az Oscar-szezon, és kiderült: a hasonlóan idejétmúlt történelmi filmeknek bőven lejárt az ideje.
Hasonló érzéseim vannak itt is, mint a Hitchcock c. filmnél is: elszórakoztat, de nem több. Továbbá sajnos egy izgalmasabb, bonyolultabb jellemet, vagy történelmi helyzetet egyszerűsítenek le, és persze két hatalmas színész jelentős maszkban alakítanak nagyot. A legsötétebb óra két-három évtizeddel ezelőtt jó eséllyel tarolt volna a fontosabb díjátadókon, azonban ez ma már kevés. Ma már egy történelmi filmtől (sorozattól pláne) alapvető elvárás a komplex ábrázolásmód.
A cselekmény Churchill miniszterelnöki kinevezésétől számított többé-kevésbé 1 hónapot öleli fel, ami a második világháború alatt a britek számára tényleg az egyik legsötétebb időszak volt: a Chamberlain-féle appeasement-politika csődöt mondott, Lengyelországot képtelenek voltak megvédeni 1939 őszén, majd a német hadsereg összezúzta a tehetetlen francia haderőt, és a brit expedíciós haderőt körbezárták Dunkerque-nél. Nincs ok a túlzott reménykedésre, abban a pillanatban teljesen magukra maradtak. Ebben a helyzetben lépett (megint) a színpadra Churchill.
Várható is, hogy egy ilyen felvezetés után egy igazi hősköltemény jön, Winston jön, lát, és győz, emellett még nem kevés humoros pillanata is akad – teljesen hiteles ábrázolás, hogy reggelente még az ágyban nekiállt szivarozni, és bedobott egy-két pohár whiskeyt, hogy jól menjen a napja. A nehéz természete is életszerű: türelmetlen volt, habitusából és a helyzetből fakadóan sokat kiabált; Gary Oldman pedig akkorát játszik, hogy teljesen megérdemelt az Oscar-díj. Még egy nagyon picike árnyalás is belefért, a gond ott van, hogy egy idő után teljesen öncélú a „furcsa, de vicces és szimpatikus Winston Churchill”-ábrázolás, és emellett a film karikatúraszerű főgonoszai pedig nem mások, mint Neville Chamberlain (Ronald Pickup remek, és a maszkmesteri munka elképesztően jó), és Lord Halifax (Stephen Dillane), akik "csakazértsem" hisznek Churchillben, és gonoszul betartanak neki, hogy rákényszerítsék a béketárgyalásra. Pedig a miniszterelnök mindent, de mindent megtesz...
Pedig mennyivel érdekfeszítőbb lett volna az egész, ha Churchillt kiemelik a „komfortzónájából”, és olyan helyzetbe kényszerítik, ahol hiába lubickol, hiába próbálkozik, a tárgyalófeleihez képest kevés, nem tud mit elérni. Izgalmas lett volna látni Sztálin és Roosevelt mellett valamelyik nagy konferencián, vagy amikor teljesen kétségbeesve egy rendkívül otromba ajánlattal fordult a szovjetekhez Moszkvában Kelet-Európa sorsát illetően. Amikor azt láthattuk volna, hogy hiába kezdi el a háborút Nagy-Britannia, teljesen világos, hogy a befejezésben már csak mellékszereplők lesznek, és a Brit Birodalom csak számukra jelent valamit, az igazi szuperhatalmaknak már semmit.
És még ezzel sem lenne baj, ha nem lenne néhány abszolúte légből kapott dolog, mint a kínos telefonbeszélgetés Roosevelttel (vajon honnan vehették azt a marhaságot, hogy a felajánlott repülőket lovakkal húzzák át a britek a kanadai határon, ha már önmagában a Cash and Carry államok közötti alkalmazása is minimum vicces volt?), vagy a calais-i helyőrség feláldozása (egy szívszorító pillanat lehetne, csak nem tudom, hogy 4 ezer ember hogy tudna hatékony elterelő hadműveletet végrehajtani a létszámban kb 200-szor nagyobb német haderő ellen, hogy a dunkerque-iek kis lélegzethez jussanak?). Aztán a metrós jelenet olyannyira mesterkélt és kínos, hogy nem bírtam ki röhögés nélkül, és teljesen kikapcsolt a maradék 15-20 percre. És jut eszembe, hogy egyébként szerepel a filmben VI. György királyként Ben Mendelsohn, és Churchill titkárnőjeként Lily James is, de minek is...?
Lehetett volna egy remek filmet készíteni a témában, hisz az elmúlt évekből látszik, hogy arra igény lenne rá. Ugyanakkor a 6 jelölésből beváltott 2 Oscar-díj jelzi (legjobb férfi főszereplő, és legjobb smink), hogy erre egyre kevésbé.
7/10
A legsötétebb óra teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (mafab) oldalán