Kevés olyan filmes franchise ugrik be az embernek, ami túlélt volna 50-60 évet is, ám a kuriózumok közül mindenképpen muszáj megemlítenünk a Godzilla szériát, amelyben voltak ugyan kisebb-nagyobb hullámvölgyek (hajjajj), de nem lehet véletlen az, hogy a tenger fenekéről előbukó, kétéltű monstrumról még napjainkban is több alkotás születik. Legutóbb 2014-ben terrorizált minket Godzilla a mozikban, az azóta már Star Wars filmet is rendező Gareth Edwards elképzelései szerint, amit a közvélemény közelről sem ítélt el rossz filmnek, de már abban az esetben is feltehettük a következő kérdést: mit tud még adni nekünk ez a franchise a még szebben, még profibban kivitelezett képeken túl? Gondolhatnánk, hogy vajmi keveset, csakhogy aztán ahogyan az lenni szokott, érkezik egy másik filmes kultúra, egy másik szemléletmód, mint amihez a saját szemeink szoktak, és rögtön máshogy láttatják velünk azt, amiről azt hittük, hogy kívülről-belülről ismerjük. A Shin Godzilla nem csak újraéleszti a történet japán hagyományait, de egyúttal friss köntösbe is ágyazza a berögződéseket.
Aki valaha is látott már Godzilla - vagy lényegében bármilyen más "óriás szörny" - filmet, annak semmi meglepőt nem tartalmazhat az alapszituáció: adott egy ember által ismeretlen és elképzelhetetlen lény, ami váratlanul bukkan elő a Tokiói-öböl fenekéről, majd záros időn belül a szárazföldet is eléri. Nem tudjuk, hogy a szörny honnan jött, hogyan keletkezett, vagy mi a célja a Földön, de annyi egészen biztos, hogy itt van és valamit kezdeni kell vele, ha meg akarjuk óvni az állampolgárok életét, élőkörnyezetét.
A legtöbb szörnyfilm elköveti azt az úgymond hibát, hogy a cselekmény középpontjába magát a titokzatos lényt állítja, és ezáltal teljesen leszűkül a készítők mozgástere. A Shin Godzilla ezzel szemben minden sablonos felütése ellenére egyáltalán nem konvencionálisan közelít a témához és a műfajhoz sem, ami a fő indoka annak, hogy miért is tudott ez a mozi több lenni a társainál. A történet csupán alig-alig foglalkozik névadó bestiájával, helyette a fókusz sokkal inkább azokon a politikusokon, biztonsági szakembereken és egyéb hivatalos személyeken van, akiknek a háttérben kell szembenézniük a fenyegető terrorral. Emiatt akármennyire is furán hangzik, a Shin Godzilla jobban hasonlít egy kiélezett politikai thrillerre, mint egy átlagos szörnyfilmre. A feszesre vágott, kissé már kapkodósnak is tűnő tempó pedig remekül fokozza az izgalmakat, illetve eleveníti meg azt az őrületet és pánikot, amit egy ilyen esemény való életbeni előfordulása okozna minden bizonnyal... mindezt úgy, hogy tényleg csak néhány jelenet erejéig hagyjuk el tárgyalótermeket, irodákat és egyéb zárt tereket.
Nem csak ez az egy aspektusa van a mozinak azonban, amivel Hideaki Anno rendező - egyben a Neon Genensis Evangelion című anime legendás atyja - szembemegy a jelenleg divatos európai és amerikai filmgyártási trendekkel, hiszen a cselekmény annyira le van csupaszítva a fő vezérfonalra, hogy nincs idő mellékszálakat kibontani, részletesen belemászni bizonyos karakterek jellemvonásaiba, vagy éppen személyessé tenni az élményt. Itt ténylegesen a szörny támadásán van a hangsúly, és ettől lényegében nem is térünk el egy pillanatra sem.
Félreértés ne essék, a Shin Godzilla koránt sem egy egydimenziós alkotás, és számos réteget tárgyal ki a közel 2 órás játékidejében, csak mindezt úgy teszi, hogy a szörny-támadás kontextusában válik minden teljessé. Persze a háttér értelmezésére egy kicsit Japán emberré is kell válnunk, akinek mind a történelmi múltjába, mind pedig a jelenébe kódolva van a katasztrófa-érzet és a sokkhatás. Az eredeti, 1954-es Godzilla film rémképe például elég nyilvánvalóan a második világháborús atombomba támadásokra kívánt reflektálni - mintegy alakot adva a tömegpusztító fegyvernek -, de időközben nem szabad elfelejtenünk a 2012-es, fukushiami atomerőmű balesetet sem, ami ismét feleveníthette az emberekben a nukleáris veszélyeket. Ennek hatására Anno moziját nem lehet egyszerű remake-ként elkönyvelni, ugyanis nem csak felfogásában, de mondanivalójában is remekül frissítette fel az egyébként igencsak ellaposodó franchise-t: küzdhetünk az atom ellen, de kiírtani már sosem fogjuk tudni az életünkből, ezért jobb, ha olyan megoldást találunk, amellyel együtt tudunk élni vele... egy bizonyos ideig... de ki tudja meddig pontosan?
Noha a Shin Godzilla üzenetei egy igencsak sötét jelent vázolnak fel, ezt sokszor sikerül leplezni a fel-felbukkanó szatirikus hangvétellel, hiszen a film nem fél kigúnyolni a politikai hatalmat és döntéshozókat sem, akik bár minden erejükkel a szörny elpusztításán dolgoznak, de a legtöbb esetben teljesen inkompetens módon próbálkoznak ezzel, hiszen vagy egy sajtótájékoztatót, vagy egy rendkívüli ülést szerveznek minden egyes kérdés megvitatására, mikor nyilvánvaló, hogy valamit tenni kell. A feleslegesen bonyolult hierarchikus rendszer és a bürokrácia kifigurázása talán akkor ér a csúcspontjára, amikor az egyik vadászpilóta engedélyt kér a tüzelésre, a döntést pedig folyamatában 4 különálló személynek kell megerősítenie: a katonai tudósítónak, a hadügyi miniszternek, a miniszterelnök segédjének és végül magának a miniszterelnöknek. Szerencsére azért ebben a helyzetben is vannak olyan jellemek, akik tudják, hogy mikor nem szabad tétlennek lenni, ha meg akarjuk menteni a társadalmat, és valahol talán ez is a legfőbb üzenete is a filmnek: akármennyire is alkalmatlannak tűnik a vezetés, legalább néhány ember hasznos munkájára mindig lehet számítani.
Dícsérhetném ugyanakkor akármeddig a Shin Godzillát, valójában akkor sem győzném meg sem magamat, sem pedig mást arról, hogy ez egy hibátlan film. Ennek az az egyszerű oka van, hogy nem az. A cselekmény helyenként túl nyers - még úgy, hogy ez biztosan a koncepció része volt - és egy-egy szegmensen eléggé érződik, hogy amit látunk, az pusztán csak azért van úgy, mert ez állt a forgatókönyvben (amire egyébként is ráfért volna egy kis csinosítás), de valójában sok mozzanat kicsit hihetetlennek, alátámaszthatatlannak tűnik. Aztán az sem vált a film előnyére, hogy meglehetősen kis költségvetéssel dolgozott, legalábbis az olcsó CGI mindenképpen erről árulkodik. Hogy más példát ne említsek, a szörny maga néha inkább volt komikus jellegű, mint ijesztő. Igaz azonban, hogy ez jórészt csak a közeli beállításokon volt zavaró, míg a nagytotálok többnyire megütötték az elvárt szintet. Összességében pedig egyértelműen az jelenthető ki, hogy ez a mozi sokkal inkább tartalmi szempontból volt érdekes, mint esztétikailag, és bár nem láttam az összes Godzilla filmet - sőt... - de kötve hiszem, hogy az elmúlt néhány évtizedben láttunk volna ennyire okos felhasználását bármilyen óriásszörnynek, ami tulajdonképpen még meg is ágyazott a franchise szó szerinti felélesztéséhez.
8/10
