(Az írás spoilereket tartalmaz)

A december jellemzően 4 dologról híres: hó, mikulás, karácsony és természetesen ez az év végi listázások időszaka, amikor valamennyi ember visszatekint az előző 12 hónapra és összefoglalja a számára emlékezetes pillanatokat. Most gondolhatunk világeseményekre, zenére, filmekre vagy persze sorozatokra. Mert hát már lassan kezdünk is hozzászokni, hogy a "Peak TV" korszakát éljük - annyi minőségi sorozat jelenik meg nap, mint nap, hogy azzal képtelenség érdemben lépést tartani. Persze a jelenség másik oldala, hogy a kínálat is elképesztően változatos lesz és olyan produkciók is közönségre találnak, amik a korábbi elvárásokkal szemben biztosan életképtelenek lettek volna.

Mindennek ellenére nincs könnyű dolga annak, aki maradéktalan listát akar összeállítani 2017 sorozatos színteréről, így én is sokat vacilláltam, hogy különböző kategóriákban mit emeljek ki és miknek intsek fájó búcsút. Nem akarom azonban sokáig húzni az időt - panaszkodással pedig végképp nem -, úgyhogy lássuk, hogy mire is érdemes igazán emlékezni ebből az évből:

Az év főszereplője: Kyle McLachlan (Twin Peaks - The Return)

Elkezdhetnénk sorolni az év jobbnál jobb alakításait, de felesleges lenne, hiszen olyasmire senki sem vállalkozott, mint Kyle McLachlan a Twin Peaks 25+ éves visszatérésben, aki egészen pontosan 3 szerepben is csillagös ötöst tud felmutatni. Volt ő bőrkabátos badass főgonosz, szellemi fogyatékkal küzdő biztosítási szakértő és a moralitás jó oldalát képviselő, mindenre elszánt FBI ügynök is. Három teljesen különböző és három igencsak bonyolult karakter bőrébe bújva kellett tudása legjavát adnia az immáron 58 éves színésznek, aki azonban a rá jellemző módon sikerrel vette az akadályokat - beszédstílusának, attitűdjeinek és gesztusainak jelenetről jelenetre történő éles változtatásaival. Sőt, a sorozat utolsó epizódjaiban még félig-meddig egy 4. személyiséget is megszemélyesített, de ez már abszolút csak hab a tortán.

Az év WTF pillanata: Part 8 (Twin Peaks - The Return)

A szürrealizmus egyre jobban kezd beférkőzni a sorozatos körökbe. Gondoljunk csak A légióra, az Amerikai Istenekre, a Mr. Robotra vagy a nemrég véget ért Hannibalra. Mindegyik említett címre igaz, hogy elbeszélésmódjukban elutasítják a színtisztia linearitást, kifejezőeszközeikben pedig elrugaszkodnak a valóság talajától, így a nézőnek is valamelyest ki kell kapcsolni önmagában a racionális szemléletet. Ha ezeket a jellemzőket vesszük alapul a szürrealizmus tárgyalásakor, akkor aligha lehet vitatkozni azzal, hogy a kategóriát óriási előnnyel nyeri a Twin Peaks - The Return egész 8. epizódja, melyben többek között a következők szerepeltek: egy lebegő óriás, egy aranygömb születése, a gonosz kiokádása egy arc nélküli lény által, atombomba robbanás, kozmikus zajok, absztrakt képek, titokzatos és földöntúli favágók, emberek szájába mászó óriási bogár, stb... Mindez egy TV történelmi egy órába sűrítve, aminek a megnézése után jó eséllyel szóhoz sem fogunk jutni.

Az év legparább jelenete: This is the water (Twin Peaks - The Return)

És ha már épp szóba került a Twin Peaks 8. epizódja, valamint annak a favágói, akkor rögtön érdemes is szót ejteni az év legparább jelenetéről, ami nem más, mint egy... vers felolvasása! Alapesetben nyilván nem kéne egy ilyen dolognak félelmetesnek lennie, de a felhasznált eszközök és az addig látottak olyan benyomást tesznek ránk, amilyet egy jumpscare sosem fog. Hogy miről is van szó? A sorozat emlegetett túlvilági favágói látszólag cél nélkül rójják egy amerikai kisváros utcáit. Elméletben mindenkitől csak tüzet kérnek, de gyakorlatilag minden útjukba kerülőt brutális módon megsemmisítenek. Az epizód végén az egyik ilyen alak egy rádióállomásra tér be, ahol először összezúzza a szegény recepciós hölgy koponyáját, majd hasonlóképpen jár el a műsorvezetővel. A zene elhallgat, a favágó pedig elő adásban a mikrofonba mondja fel a következőt: “This is the water, and this is the well. Drink full, and descend. The horse is the white of the eyes, and dark within.” Hogy a víznek, a kútnak, a ló szeme fehérjének és a sötétségnek mi köze van pontosan egymáshoz, azt nem tudhatjuk, de az biztos, hogy aki hallja, nem menekül egyhamar a sorok baljós hangulata elől.

Az év legviccesebb jelenete: Wilson! (Twin Peaks - The Return)

Elérkeztünk talán a legszubjektívabb kategóriához, mert a humor olyannyira sokszínű, hogy mindig kérdéses, kinek mi a vicces és mi nem. Nekem is rengeteg ötletem volt a díjra, de ha csak arra gondolok, hogy mi csal ki belőlem nevetést minden alkalommal, akkor nem választhattam mást, mint a Twin Peaks idei évadának azt a jelenetét, amikor az FBI központjából kap hívást egy kisebb kihelyezett iroda, melynek vezetője első látomásra a leprofibb, legkiegyensúlyozottabb ügynök a világon, de amikor nem a feletteseivel kell beszélnie, a legkisebb hibára is habzó szájjal ugrik. A geget egyfelől Jay R. Ferguson fantasztikus mozdulatai, másfelől pedig a dolog váratlansága viszi el. Mindez az egész sorozatot is dícséri, mert annak ellenére, hogy milyen komplex és milyen sötét az alaptónus, olykor-olykor elképesztően abszurd humorral tud operálni. És hát hiába na, ha az FBI egyik embere gyengeséget mutat, akkor jobb kemény kézzel reagálni...

Az év legjobb zenés jelenete: Audrey tánca (Twin Peaks - The Return)

Szinte mondani sem kell, hogy egy-egy zenés táncos jelenet mennyire fel tud dobni szinte bármit, ha filmről vagy sorozatról beszélünk. Ezekben a pillanatokban kiszakadunk a cselekmény szigorú folyásából és átadjuk magunkat a dallamok által szállított nagybetűs hangulatnak. Hogy egy dalbetét mi mindennel tud felruházni egy jelenetet, arról naphosszat lehetne beszélni, de maradjunk inkább a kategória győztesénél: a Twin Peaks visszatérő évada potenciálisan sok nosztalgikus pillanatot tartogathatott volna magában, ennek ellenére kevés olyan reboot széria van, ami ennyire fukarul bánna a nosztalgiával. Mégis, amikor a sok-sok réteg közül előtörnek a régi emlékek és az egykori kedvenc karakterek teljes dicsőjükben, akkor az egy katarktikus élménnyel ér fel. Ilyen az a jelenet is, amikor a Roadhouse színpada hirtelen kiürül, a bemondó pedig felkonferálja Audrey táncát - a közönségkedvenc lány egy szempillantás alatt változik át a folyton-folyvást nyugtalankodó anyából a jól megszokott kontrollálhatatlan, de tündérien fura teremtménnyé, mielőtt még egy rejtélyes képsor ismét megvonná tőlünk a nosztalgiát.

Az év 'levegőbe csapós' jelenete: "Én vagyok az FBI" (Twin Peaks - The Return)

Mint ahogy az szóba került, a 25 év után visszatérő Twin Peaks csupán kevés alkalommal ült fel a nosztalgia-vonatra, talán kevesebbszer, mint bármelyik másik folytatás a történelemben. Elvégre is, melyik másik sorozat vette ki a soraiból az eredeti alkotás főszereplőjét, és egyben legjobb karakterét? Valószínűleg mindegyik fanatikus azt várta a legjobban, hogy mikor tűnik fel a színen a már emlegetett Kyle McLachlan által alakított Cooper ügynök a kávéja és a kedvenc meggyes pitéje társaságában. Aki azonban abban bízott, hogy a megalkuvást nem tűrő nyomozó felderítései fogják adni az évad gerincét, az nagyot koppanhatott, ugyanis a zseniális Cooper ügynöknek ezúttal élete legnehezebb rejtélyét kellett megoldania: miképp törjön ki egy szellemileg visszamaradott biztosítási szakember bőréből. Oké, kellett hozzá egy jó nagy adag szerencse, természetfeletti segítség, az Alkony Sugárút és egy fém villa, de a jó öreg Coop az utolsó pillanatban mégis életjelet adott magáról... sőt, olyan elemi erővel tért vissza, mint ha mi sem történt volna több, mint 25 évig. Amikor pedig az eredeti sorozat főcimzenéjének felcsendülése mellett a kamerának szemben állva McLachlan kimondta azt, hogy "Én vagyok az FBI", minden bizonnyal valamennyi néző a foteléből kiugorva éljenzett ezért a várva várt eseményért, amihez kellett 17 résznyi nélkülözés, kitartó várakozás és türelem, de utólag belegondolva abszolút megérte az egész!

Az év legmélyebb monológja: "Az árnyékom mindig velem van" - Wally Brando (Twin Peaks - The Return)

Ez az a kategória, amihez sok személyeset nem tudnék hozzáfűzni, hiszen minden egyes betű önmagáért beszél, azonban külön ki kell emelni, hogy az elmondottaknak azzal együtt van óriási súlya, hogy se előtte, se utána nem hallunk többet a szóban forgó szereplőről, Wally Brandoról, aki pár perc leforgása alatt ad felejthetetlen monológot. Íme: "Bejártam keresztül-kasul ezt a csodálatos országot számtalanszor. A térképet itt őrzöm, a szívemben. Az örömteli emlékek mellett... a gondtalan napokról, melyeket fiatal lurkóként itt tölthettem e gyönyörű városkában, Twin Peaksben. A virginiai Alexandriától a kaliforniai Stocktonig sokszor eszembe jut Lewis és a barátja, Clark, az első fehér emberek, akik pillantást vethettek a világ e szegeltére. Nyomdokaik jelölték ki az utcákat és ösvényeket utazásaim során. Az árnyékom mindig velem van. Hol előttem, hol utánam. Hol a balomon, hol a jobbomon. Kivéve a felhős napokon. Vagy éjszaka."

Kár is lenne bármit hozzátenni...

Az év "cameoja": David Bowie egy teáskanna formájában (Twin Peaks - The Return)

A Twin Peaks mindig is híres volt az elborult ötletekről: a bagoly formájában fel-feltűnő gonosz, a fehér ló rémképe, de gondolhatunk akár az egész Black Lodge szokatlan teremtményeire is. A készítők idén talán minden eddiginél messzebbre mentek, ha furcsaságról volt szó, amit jól szemléltet Phillip Jeffries karakterének új formába való átmentése. A legtöbb sorozat minden bizonnyal szó nélkül megfeledkezne egy olyan figuráról, aminek életre keltője - jelen esetben David Bowie - időközben életét vesztette, vagy szélsőségesebb esetekben más színésszel pótolnák őt. Ahogy azonban sok más konvencióra, a Twin Peaks ezen módszerekre is abszolút fittyet hányt. David Bowie utódja nem egy másik ember, hanem egy óriási, leginkább vízforralóra vagy teáskannára emlékeztető tárgy lett. Amennyire értelmetlennek hangzik mindez leírva, a gyakorlatban annyira jól működik az ötlet - a sok különös cselekmény után szinte már meg sem lepődünk az ilyen szürreális elemeken, pedig egy teáskannának ritkán van ekkora jelentősége és behatása a történet egészére nézve.

Az év legjobb storyline-ja: Dale Cooper és Laura Palmer újra egymásra talál (Twin Peaks - The Return)

Amikor 1991. június 10-én véget ért a Twin Peaks második szezonja, kevesen gondolták, hogy az akkori állapotokkal csak úgy be lehet fejezni a látottakat, pedig így történt. Hiába derült már korábban fény arra, hogy ki Laura Palmer gyilkosa, a nézők természetesen szerettek volna arra is válaszokat kapni, hogy milyen nagyobb rejtély áll az ügy hátterében, ami után Dale Cooper és az FBI is nyomoz. Sokan azt gondolhatták, hogy a sorozatot követő film, a Tűz, jöjj velem majd leleplezi a széria misztikumát, de ilyesmire még véletlenül sem került sor - ehelyett a karakter utolsó napjain keresztül ismerhettük meg jobban Laura Palmert és démonjait, valamint még mélyebbre merültünk a Twin Peaks természetfeletti univerzumában. Ezzel szemben a 2017-es visszatérés egy érdekes egyveleget alkotott, ami a történetvezetést illeti: az új évad egyszerre építette a megkezdett világot, vitte tovább a korábbi sztorikat és hozott be teljesen újakat. Valahol mindegyik igaz a fő szervező szálra, vagyis Dale Cooper, illetve Laura Palmer történetére, akiket az írók, a sors és David Bowie teáskannája ismét összehozott, ráadásul úgy, hogy a teóriákat tonnaszámra gyártó rajongóknak opciót kínál az értelmezésre, de közben mégis új kérdéseket vet fel egy olyan határmezsgyén, ahol már abszolút a látomások és az álmok logikájának ellentmondásai dominálnak. Minden kereknek, mégis befejezetlennek tűnik, vagy épp fordítva, de ha bármikor újra folytatódni fog a sorozat, egyértelmű, hogy hol kell elkezdeni az építkezést.

Az év rendezői teljesítménye: David Lynch (Twin Peaks - The Return)

Még ma is ritkán fordul elő, hogy egy alkotó teljesen szabad kezet kap, ha a művéről van szó, de David Lynch ennek ellenére is teljes kreatív szabadságot kapott a Showtime-tól, amit 120%-ig ki is használt. a Twin Peaks kapcsán rendre hajlamosak vagyunk megfeledkezni Mark Frostról, az eredeti sorozat társalkotójáról, aki a '90-es években a földhözragadtabb szemléletével megmentette a szériát a 3 epizódos kaszától, ugyanis kevés esély mutatkozik arra, hogy a Twin Peaks egyáltalán megélt volna két évadot, ha akkoriban olyat hoz a sorozat, amit idén, jóformán csak és kizárólag David Lynch alatt, akitől nem meglepő módon távol állt a nézőknek való megfelelés. Már az első fejezetek során nagyban megosztotta a rajongókat a 71 éves rendező megközelítése, hiszen az óriási forgatagban csak alig-alig tudtuk számon tartani, hogy mi történik éppen.

Még mémek formájában is könnyebb volt összefoglalni, hogy mi zajlik az új Twin Peaksben, mintha saját szavainkkal kellett volna azt megfogalmazni. Persze, akár sokkal kevesebb játékpercben is képernyőre lehetett volna vinni ezt az évadot, de akkor aligha ugyanezt az összetett, merengős, formabontó sorozatot kapjuk, ami még az üres hallgatással teli perceiben is rettentően izgalmas és érdekes tudott lenni. Rengeteg kérdőjel volt azzal kapcsolatban, hogy hogy fog kinézni 2017-ben a sorozat, de a legjobb értelemben csupán annyi mondható el róla, hogy a Twin Peaks a lehető "legTwinPeaksesebben" tért vissza és ezt is ugyanúgy meg kellett tanulni befogadni, mint az eredeti alkotást anno. Köszönhetően mindez Lynch egyedülálló stílusának és formanyelvéhez, aki mind a 18 részt önmaga írta és rendezte, így nem túlzás azt állítani, hogy változhatnak a karakterek és változhat a helyszín, az univerzum szíve-lelke őbenne fut össze, miatta született ismét TV történelmi alkotás, ami jövőben sokszor lesz még hivatkozási alap mások számára.