Az év végi filmes hajrába óramű pontossággal érkeznek meg a Woody Allen filmek hosszú-hosszú évek óta. A formula egy ideje változatlan: a nagy sztárparádé miatt mindenki felkapja a fejét, majd ha elkezd díjakat nyerni, megnézzük, ha nem, akkor meg csak a mester rajongói tekintik meg. A nyitóhétvégén itthon alig több mint 2000 nézőt hozó Wonder Wheel pedig arra enged következtetni, hogy már ez a tábor is fogyatkozóban van.
Carolina (Juno Temple) az ’50-es években Coney Island vidámparkjában dolgozó/lakó apjához, Humpty-hoz (James Belushi) és annak feleségéhez, Ginny-hez (Kate Winslet) menekül maffiózó férje elől. Ezalatt pedig megismerhetjük az ’50-es évek amerikai kisemberének kemény mindennapjait, ahol a jövő kilátástalan és minden egyes centet be kell osztani. Mindeközben feltűnik a színen a jóképű nőcsábász, Mickey (Justin Timberlake), aki ha lehet, még jobban felkavarja az állóvizet.
Nagyon durván A vágy villamosa érzést kelt a mű. Szerencsére nem remake-eli, de egyértelmű, hogy valami hasonló benyomást akart kelteni Allen a nézőben. Hasonló karaktertípusokat használ a 4 figurára, igaz eléggé megcsavarja a dolgokat és változtat rajtuk rendesen az eredetihez képest. Persze az egész koncepció kártyavárként dőlne össze, ha színészek nem működnének, de meglepő módon mind a négyen remekül teljesítenek. Justin Timberlake kapott egy Zac Efron kinézetet és egy számára egész könnyen hozható karaktert. Az egyetlen bajom az, hogy 36 évesen 26 évest játszik, ami a miatt végig az motoszkált a fejemben, hogy itt valami nincs rendjén. Miért nem lehetett erre a szerepre egy fiatalabb színészt találni?
Juno Temple amúgy is az egyik személyes kedvenc színésznőm, de itt most rátett még egy lapáttal, igaz nem volt túl bonyolult a figurája, de ez nem az ő hibája. Akik miatt viszont ez a film igazán lenyűgöző tudott lenni, az James Belushi és (még inkább) Kate Winslet. Belushira amúgy is nagyon kíváncsi voltam, mert gyerekkorom egyik kedvence volt és idén elég durván visszatért a Twin Peaks-szel. A keménykezű, olykor tahó és cinikus, de egyben gondoskodó apa figurájában igazán lubickolt és én nagyon örülnék neki, ha ez lenne a kezdete karrierje másodvirágzásának. No de Kate Winslet! A kezdetben szimpatikus, majd fokozatosan egyre ellenszenvesebb anya szerepében a filmet egy szinttel feljebb vitte. Csodálatos színészi munka volt, ahogy egy meggyötört anyából kiviráglott a nő, majd rosszabb lett, mint egy tinédzser csitri. Ezt a karakterívet ilyen meggyőzően nagyon kevés hollywoodi színésznő tudta volna eljátszani (talán még Julianne Moore az akiből kinézem, hogy képes lett volna hasonlót alkotni). Legutóbb ilyen erős alakítást Woddy Allen műben Cate Blanchett-től láthattunk a Blue Jasmine-ban. Winsletnek és Belushinak olyan jelenléte van a vásznon, amiből már szerintem egy ideje hiány volt Allen filmjeiben.
Köztudott, hogy Allen maga írja filmjei forgatókönyvét, szóval emellett sem mehetünk el szó nélkül. Nagyon Tennessee Williams-esre sikerült (nem is véletlen, hogy árad belőle A vágy villamosa feeling). Véleményem szerint az Éjfélkor Párizsban óta nem írt ilyen jó könyvet. Remek dialógusok (amik enyhe színpadiassága nem zavaró) és a cselekményvezetés is olyan egyenes, mint például a Match Point-ban. Tetszett, hogy a nem tárgyhoz kapcsolódó, semmiben vezető beszélgetéseket most nem eresztette bő lére, hanem szépen elosztotta a játékidő alatt ezeket a karakterárnyalásokat. (Őszintén szólva én emiatt jobban kedvelem Woody Allen újabb filmjeit, mint a régi klasszikusait.) Most, hogy így belegondolok igazából a történet is hasonló a Match Point-hoz, csak egy másik szemszögből.
A díszletek, a kép színe és maguk a fények egy újabb piros pont. Borzasztó jól néznek ki úgy a jelenetek, hogy közben a vidámpark fényei csillannak meg a színészek arcán. Igazán különleges hangulatot kölcsönöznek a filmnek, ezzel az iróniával, hogy a saját személyes válságukból kikászálódni vágyó karakterek, arca minduntalan a vidámpark és Coney Island élénk fényeiben, a boldogság délibábjában úszik. Az egyetlen, ami idegesített az a zene, végig egyetlen dal szól a film alatt és még elsőre hangulatos, de amikor már minden jelenet alatt ez a zene megy, akkor már ki lehet készülni tőle. Egy kis változatosság a soundtrack-ek terén nem ártott volna.
Mindent egybevetve, a Wonder Wheel egy rég nem látott erős film a mestertől, ami főleg a színészek miatt marad igazán emlékezetes élmény, no meg egy meghökkentően durván meghízott David Krumholtz miatt (bár ez utóbbi lehet, csak nekem újdonság).
8/10
A Wonder Wheel: Az óriáskerék teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán.
