Anglia nem most éli a legszebb napjait, azonban a monarchia dübörög, Harry herceg most jegyzett el egy elvált amerikai színésznőt, Katalin hercegnő harmadik gyermekét várja, Sarolta hercegnő egy tünemény, György herceg imádnivaló, Károlyról és Kamilláról szerencsére nem sok szó esik, a királynő tekintélye töretlen. Azonban 20 évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt így. Diana tragikus halála sokkolta a népet, amely első dühében az uralkodó ellen fordult, aki emberileg teljesen érhető módon az unokáival törődött, nem pedig velük, nem tudott mit kezdeni a hirtelen kialakult helyzettel. Viharos sebességgel kialakult egy válság, amely komolyan veszélybe sodorhatta volna az uralkodóházat, ha a királynő nem lép időben, azonban szerencsére megtette, Stephen Frears pedig kiválóan filmre vitte ezeknek a válságos napoknak a történetét. Peter Morgan forgatókönyvíróé az érdem, hogy nem vette bulvárosra a figurát, valódi drámát láthatunk, sokszínű karakterekkel (csak Károly herceggel bánt el eléggé csúnyán, a többi szereplőhöz képest eléggé halványra és nem éppen rokonszenvesre sikeredett a megjelentetése a történetben), a színészek pedig olyan kiválóan játszották el a szerepüket, hogy simán össze lehetett őket téveszteni a királyi család valódi tagjaival. Helen Mirren teljesen megérdemelten vihette haza az Oscar-díjat az alakításáért, a filmnek köszönhetően túl a sokadik X-en lett belőle sztár, és szerencsére máig sem kell nélkülöznünk a gyöngyvászonról. Olyannyira élethűek a jelenetek, hogy azt hihetnénk, dokumentumfilmet látunk, pedig nem, ez egy remek arányérzékkel és művészi finomsággal megkomponált kamaradarab, amely teljesen magával tudja ragadni a nézőjét. Nem hibátlan alkotás de tele van szívvel, és közelebb hozza hozzánk az uralkodó karakterét, akinek egyszerre kell helyt állnia a magán és a közéletben, érzékelhetjük a korona súlyát, miközben egy minőségi drámát is kapunk. Egy különleges életrajzi film, amelyet Helen Mirren miatt érdemes megnézni.

Tony Blair (Michael Sheen) megnyerte a választásokat, és arra készül, hogy modernizálja az országot, azonban Diana tragikus halála felülírja a terveit. A királynő (Helen Mirren) nem kívánja az érzelmeit a nép elé tárni, a családdal foglalkozik, miközben a gyászoló tömegek egyre hangosabban követelik, hogy térjen vissza Londonba, és szólaljon meg a nyilvánosság előtt. Az uralkodó sokáig ellenáll, azonban eljön a pillanat, amikor felismeri, hogy cselekednie kell, mielőtt komolyabb válság alakulna ki...

Kicsit furcsa volt újraélni a 20 évvel ezelőtti eseményeket, Tony Blair régen nem miniszterelnök már (van is egy finom utalás a fiilmben a távozására), Diana békében pihen, a fiúk felnőttek, családot alapítottak, Károly elvette Kamillát, vagyis zajlik a királyi szappanopera rendesen, egyedül a királynő iránti tisztelet nem változott semmit az évek során. Nem tudom, milyen érzés lehetett neki azt hallani a filmben, hogy csak addig lesz sziklaszilárd a trón, amíg ő az uralkodó, de ettől még ez az igazság. Sohasem kedveltem a szívek hercegnőjét, de emlékszem, én is nagyon megsirattam a halálát, és most is szükség volt az előrelátóan bekészített papírzsepire, azonban ez a sztori most nem róla szólt, hanem arról a válságról, amelyet tragikus halála előidézett az országban és a királyi családban. A modern és a hagyományos értékrend csapott össze egy film erejéig, amelyet nem meglepő módon a kettő kombinációja nyert meg, de ezt a kört akkor is az uralkodó nyerte, még az is megtanulhatta tisztelni, aki nem kedveli különösebben kissé hűvös és távolságtartó személyiségét.

Helen Mirren tökéletesen átlényegült II. Erzsébetté, erőteljes alakításával hívta fel magára a közönség és a szakma figyelmét, hihetetlen, hogy mit ki tudott fejezni a királynő karakteréről egy gesztussal vagy arcmozdulattal. Az uralkodó a nyilvánosság előtt mindig is igyekezett titkolni az érzéseit, hiszen arra nevelték, hogy első a kötelesség, a család csak utána jön, azonban a magára erőltetett nyugalom alatt valódi érzelemcunami fortyogott a lelkében, amelyet a kiváló színésznő egyetlen szó nélkül el tudott játszani. Rajta kívül csak a Tony Blair-t alakító Michael Sheen rúghatott labdába, akinek sikerült is tartani vele a szintet, a többi színész is remek alakítást nyújtott, annak ellenére, hogy nem kaptak túl nagy mozgásteret, ez a film Helen Mirren one woman-show-ja volt.

Peter Morgan nem csak a királyi család specialistája - ő írta a The Crown című nagy sikerű sorozat forgatókönyvét is - , hanem abban is kiváló, hogyan kell jól filmre vinni egy színdarabot, hiszen ez az alkotás elsősorban akként funkcionál, azon vonatkozásában, hogy a párbeszédekre, a karakterekre és a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. Nem sztárok játszanak benne, hanem jó színészek, akik tudják, hogyan adjanak súlyt a szavaiknak és hogyan hozzanak ki mindent akár nyúlfarknyi szerepből is. A fő konfliktus a királynő és Tony Blair között alakul ki, azonban a család többi tagja között is felvillanak az alapvető problémák, lásd Károly panasza, hogy az édesanyjától nem kapott elég szeretet gyerekkorában, kár, hogy Fülöp herceg legendásan macsós stílusa is éppen csak beköszönt a sztoriba, de hát ez a történet nem a házaspárról szólt, hanem a királynőről. Nagyon becsülöm az alkotókat azért, hogy tekintettel voltak Harry és Vilmos érzéseire, és kihagyták őket az eseményekből, ezzel is érzékeltetve, hogy mennyire fontos volt a nagymamájuknak, hogy azokban a borzalmas napokban megóvja őket a nyilvánosságtól.

Nem tökéletes a film, mert a csúcspontot jelentő királynői beszéd után nem sikerült egy igazán ütős befejezést írni, és Tony Blair karaktere is elhalványult a végére, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, ez az alkotás semmit sem veszített a varázsából az elmúlt években, Helen Mirren és a forgatókönyv gondoskodik róla, hogy maradandó élményt kapjunk. Tényleg kár, hogy Károly herceg figurája ennyire semmitmondó és egysíkú lett, mert bár nem homályosíthatta el királyi anyukája fényét, többet érdemelt volna, ahogyan Fülöp herceg is, de összesésségében mégis egy jó filmhez van szerencsénk, úgyhogy ne elégedetlenkedjünk. Frears nagyon érzékenyen mutatotta meg a zárkózott királynőben végbemenő érzelmi hullámzásokat (gondoljunk a szarvasos jelenetre), ez nem egy hivalkodó darab, a belső lelki folyamatokra koncentrál, nem a külsőségekkel foglalkozik. Szép és értékes életrajzi film, amelyet nem lehet megunni.

8/10

A királynő teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán