Ha azt kéne jellemeznem, a Sweet Virginia mennyire nem az, mint aminek látszik, elég lenne csak felhoznom a címet: a helyszínnek ugyanis semmi köze Virginiához, valójában egy alaszkai kisvárosban járunk, amelyet ráadásul egy kanadai település "játszik" - a címbéli szóösszetétel ugyanis egy motel neve. Ezt vezeti a Jon Bernthal alakította Sam, akit már a poszteren is puskával a kezében látunk, de aki Bernthal másik aktuális népszerű karaktere, a Megtorló bosszúhadjáratát várja függetlenfilmes köntösben, az is hatalmasat fog csalódni.

A legjobban talán úgy lehet leírni, amit kapunk, mint egy nagyon lassú égésű thrillert, amely igazán soha nem kap lángra, de lenyűgöző kitartással parázslik. Adott egy Coen-módra elbaltázott gyilkossági történet, amely már az első perctől fogva egészen nyilvánvaló ütközőpályára állítja főszereplőinket, és igazán meglepő fordulatok nélkül hal el a játékidő 90. perce tájékán. A Sweet Virginiában ugyanis a kibontakozó félszeg (de könyörtelenségben hiányt nem szenvedő) neo-noir helyett a látszólag csak mellékesen befűzött karakterdrámák dominálnak – de még ezek sem nagy revelációkat, mély katarzist ígérve, hanem a maguk életszagúan megfontolt, tépelődő módján.

Azaz miközben egy kemény B-kategóriás mozit várnánk, a Sweet Virginia éppen ezeket a műfaji elemeket veszi félvállról, és az ilyen darabokban jellemzően súlytalan, eltúlzott drámai vonalnak próbál súlyt adni a maga visszafogott módján. A magának való, érzelmileg és fizikailag is sérült Samre sem vár rózsaszín családi idill a mű végén, de az általa bejárt út ezerszer természetesebb, valóságosabb, mint amit az ilyen bűnügyi alapokra építkező történetek fel tudnak mutatni. A vívódása nem mesterkélt, problémái nem oldhatók meg egy húzásból, egyik karakter sem tudja egyik pillanatról a másikra feladni addigi életét, és újrakezdeni. Ezeket az alakokat nem az írói lendület, hanem saját tehetetlenségük sodorja egymásnak. 

Jamie M. Dagg rendezése is ennek dolgozik alá, igyekszik mindent alaposan megérlelni, hagyni maguktől fejlődni a szereplőket és a helyzeteket. Így az érzelmek, velük együtt pedig a színészek is sokkal jobban ki tudnak bontakozni, a karakterszínészként beskatulyázott Bernthal a vártnál sokkal többet mutat tehetségétől, de például Imogen Pootsra alig ismertem rá, annyira szokatlan megközelítést kapott karaktere. Az igazi sztár azonban a független filmek világában már évek óta masszívan feltörekvő Christopher Abbott, aki mintha minden szituációban más oldalát lenne képes megragadni figurájának, folytonos kiismerhetetlenségéből pedig a jelenetek újra és újra töltekezni tudnak.

A Sweet Virginiát tehát bár nem nevezném bravúros vagy forradalmi alkotásnak, egy felettébb érdekes megközelítését nyújtja egy jellemzően sokkal elcsépeltebben előadott történetnek. Tökéletes kikapcsolódást nyújthat azok számára, akik a feszültséget nem a kilőtt golyók mennyiségében, a drámát nem az elhulló karakterek számában, a férfiasságot pedig nem a kiontott vér litereiben mérik.

7,5/10

A Sweet Virginia teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán