Bőrpofa egyike a legnagyobb horrorikonoknak. Ebben vita nincsen: mint ahogy abban sem, hogy eredettörténetet írni neki legalább olyan felesleges, mint a sivatagba homokot cipelni, mert ott kevés van. Mindez azonban nem érdekli azokat, akik szerint egy ilyen film megfelelő elkészítési költséggel akár még profitot is hozhat: csak azt nem tudom, hogy az azóta sajnálatos módon elhunyt Tobe Hooper miért adta ehhez a teljesen szükségtelen mozihoz a nevét mint executive producer.
A Leatherface teljesen identitás-zavaros darab. Egyrészről szeretné átadni azt az őrületet, hibbant-csonkolós atmoszférát, amiben az eredeti vagy a 2003-as feldolgozás jeleskedett. Másfelől a cselekmény egy pontján az elmegyógyintézetes klisék is szerephez jutnak, hogy végül átadják helyüket a leghosszabb, road movie-szakasznak. Ebben egy csapatnyi, a társadalomból kivetett beteg, gyilkos ember vándorol elhagyatott utakon és a vadonban, nyomukban a rendőrséggel. Mindez szűk kilencven percben lett elmesélve, így nem csoda, hogy egyik résznek a kidolgozottsága sem lett még csak megközelítőleg sem kielégítő. Nem is nagyon értettem, hogy mi volt a cél és az elképzelés a film kapcsán: mintha csak egy vázlatos szkript lett volna a legfontosabb történésekkel, minden mást pedig a forgatás során rögtönöztek volna… Nyilvánvalóan nem így volt, de látva a végeredményt, akár így is lehetett volna.
A potenciál pedig minden, az előbbiekben leírt probléma ellenére megvolt a filmben ahhoz, hogy legyen létjogosultsága. Bár az ilyen utólagos eredettörténetek az egyes karakterek kapcsán ritkán szoktak jól elsülni (lásd például: Hannibál ébredése), megfelelő jellemábrázolással akár még élvezetes is lehetne egy ilyen utazás valamelyik gyilkos agyába. A Netflixen nem olyan régen bemutatott Mindhunter című széria hátborzongatóan élesen megírt párbeszédekkel és igazi Fincher-hangulattal megáldva minden egyes feltűnő öldöklő figurának képes volt belemászni a fejébe: itt is valami hasonlót kellett volna megvalósítani. A fiatal Bőrpofa ugyanis kitűnő alany lehetne erre, de sajnos csak a felszínt kapargatja ebben a tekintetben is a film. Van valami odavetve a nézőnek, tulajdonképpen érthető, hogy mi miért történik, de mindez csak olyan, mint egy felületi horzsolás, aminél még vér is csak alig látszik. Említésre sem méltó. A Mindhunterben ellenben tőből kitépték az ember karját egy pár perces beszélgetéssel. Oké, nyilván nem feltétlenül kellene pont a Leatherface képsorait ehhez a friss sorozathoz mérni, de mondandóm szempontjából ez lényeges pont: ha már arra vállalkozik egy alkotás, hogy megmutassa a gonosz eredetét, gondolkodását és tragédiáját, akkor érdemes volna mélyre hatolni a nyúl sötét üregébe. A másik út, ez a töketlenkedős maszatolás csak arra jó, hogy az ismeretlentől való félelmet aláássa, eltüntesse. És ebben leledzik e film legnagyobb bűne. Igaz ez még akkor is, ha Hooper klasszikusát egy kicsit sem tudja rosszabbá tenni: még ahhoz is abszolút jelentéktelen. (Amúgy sem gondolom, hogy bármilyen folytatás/előzmény elronthatna egy remekművet.)
A központi kérdés elfuserált volta ellenére persze lehetnének pofás húzásai a rendezőnek, nagy pillanatai a színészeknek, és akár az operatőri munka is adhatna okot némi örömre. Egyik sem jön össze. Bár utóbbi pont még csak-csak rendben van, ennél többet nem képes adni. Az aktorok tipikusan B-filmes húzásokkal operálnak, túl teátrálisak, s mégis élettelenek. Persze azokkal a fonnyadt karakterkezdeményekkel, amikkel a forgatókönyv megajándékozta őket, tényleg nehéz lehetett mit kezdeni… A direktor melója is csak olyan, ami elégséges ahhoz, hogy görbüljön az osztályzat: eredetiséget még véletlenül sem lehet felfedezni benne. Fércmű ez, és sajnos olyan, ami nem eléggé béna ahhoz, hogy épp emiatt váljon szórakoztatóvá. Újabb feledhető horrorfilm egy ennél többre érdemes ikonnak.
Talán békén kellene hagyni egy darabig.
3/10
