A 2000-es évekre valószínűleg kevesen emlékeznek (majd) az amerikai horrorfilmek aranykoraként. Persze, mint mindig, most is készültek olyan egyetemesen elismert és hamar kultikussá álló alkotások, amelyekre még sokáig emlékezni fogunk, ám ha a kérdéses évtized egészét nézzük, akkor összességében egy meglehetősen fantáziátlan időszak tárul a szemünk elé. Alapvetően a klasszikusok (és ázsiai sikerek), néhol jobb, de legtöbbször fölösleges remake-jei, a Blair Witch Project sikerét meglovagolni vágyó megszámlálhatatlan mennyiségű found footage film, és még ennél is több (és egyre fárasztóbb) zombifilm jellemezte ezt az időszakot. A hetvenes-nyolcvanas évek fénykora, majd pedig a kilencvenes évek önironikus hattyúdala után megérkezett a kommersz, pláza horror időszaka.
Több pénz, kevesebb kockázatvállalás! (Szerencsére manapság ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, hiszen egyre nagyobb teret nyernek a szerényebb költségvetésből készülő, de izgalmas és tartalmas fesztivál horrorok.) Talán épp Hollywood ötlettelenségének is köszönhető, hogy éppen ez idő tájban kezdett új erőre és népszerűségre (ez utóbbiban az internet egyre szélesebb körben történő elterjedése is sokat számíthatott) kapni az európai horror. Az új fénykorát élő spanyol horror film mellett a korszak másik jelentős irányzata az úgy nevezett „Új Francia Extrémitás”, amelynek testhorrorban és exploitationban gyökerező filmjei a mai napig megbotránkoztatják (a nem feltétlenül edzetlen) nézőket.
Eme irányzat egyik legemblematikusabb darabja a 2007-es À l'intérieur (angol nyelvterületen Inside, nálunk A betolakodó címen jelent meg DVD-n). Alexandre Bustillo és Julien Maury író-rendezőpáros nagyjátékfilmes debütálása az elmúlt évtized egyik legsokkolóbb és legbrutálisabb filmélménye. Egy tabudöntögető, a visszafogottságot hírből sem ismerő vérbeli (és vérbő) exploitation, amely szinte ki se lógna bármelyik hetvenes évekbeli grindhouse mozi kínálatából. Brutalitásában könnyedén maga mögé utasítja a korszak amerikai „torture-porn” filmjeit is.
Miután négy hónapja egy autóbalesetben elveszettet férjét Sara (Alysson Paradis) magányosan várja, hogy végre megszülhesse gyermekét. A kórházba indulása előtti estén azonban egy rejtélyes nő (Béatrice Dalle) tűnik fel a házánál. A fekete ruhás idegen egyre jobban megrémíti a leendő kismamát. Hamarosan elszabadul a rémálom, Sara pedig kénytelen lesz egyedül szembe szállni a „halál angyalával”.
Mint, ahogy azt nagyon sok első film esetében tapasztalhatjuk, A betolakodó is inkább technikai, mintsem történetmesélési bravúr. Ugyan Bustillo és Maury a home-invasion/slasher zsáner tipikus nemi dinamikáját valamelyest felborítják azzal, hogy a tipikusan férfi-nő között zajló macska-egér harc helyett A betolakodó két nő bosszútól és féltékenységtől futott haláltáncáról szól. Noha a két főszereplő kapcsolatában ott van a magja egy nagyon erős drámának is, az író-rendező párosnak ezt érezhetően nem állt szándékában igazán kifejteni. (A főhős vélt bűnéről például sosem tudjuk meg, hogy tényleg ő tehet-e róla.) Amiben A betolakodó közel jelesre vizsgázik, az a színtiszta, zsigeri horror megteremtése. És itt nem pusztán a mai szemmel is elképesztően brutális, kényelmetlen gore effektekre kell gondolni. Két húsroncsoló szeánsz között a Bustillo-Maury páros egészen példás eleganciával építik a feszültséget. Amikor éppen nem szakadnak a testrészek A betolakodó már-már egy gótikus kísértet film atmoszférájával bír. Nincsen jump scare, nincsenek hangos dörejjel kísért kamu ijesztetések, helyette sokkal visszafogottabb suspense-szel operál a film.
Még a(z itt-ott) láthatóan alacsony-költségvetést is sikerül a javukra fordítani. Köszönhetően a félhomályos megvilágításnak, a viszonylag kevés berendezést tartalmazó ház (amelyben a film 90% játszódik), egy percig sem érződik az olcsóság által megkövetelt ingerszegény helyszínek. Épp ellenkezőleg: nagyban hozzá járul a film rideg, kísérteties atmoszférájához (illetve sokat elmond a főszereplő lelki állapotáról.) A fény és árnyék használata pedig egész egyszerűen pazar. Noha a film kifejezetten sötét, mindig pontosan látjuk azt, amit látnunk kell. Az árnyékból – a főszereplő tudta nélkül - lassan előlépő, majd oda visszatérő „rémalak” figurája nem csak elegánsabb, de ezerszer hátborzongatóbb egy agresszívan az arcunkba tolakodó gyilkos bohócnál.
Kár, hogy a film a végére kissé kifullad. Az egyre fokozódó kegyetlenségű erőszak jelenetek pedig egy ponton komikusan túlzóvá vállnak. Noha a film egyik legnagyobb erénye, hogy következetesen szembe megy a műfaji sablonokkal, amelynek következtében egészen kiszámíthatatlan, viszont a brutalitáshoz hasonlóan, a kiszámíthatatlanságot sem lehet a végletekig fokozni. A készítők azonban megpróbálják, így sajnos a finálé előtt becsúszik, pár, túlzásából kifolyólag önkéntelenül is komikus jelenet. Mivel pedig az egész mélyéről hiányzik velőt rázóan erős dráma, így végül sajnos az igazi – napokon túl gyógyuló – katarzis is elmarad.
Végül pedig A Betolakodó éppen emiatt maradt el a grindhouse mozik olyan klasszikusaitól, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás vagy a Cannibal Holocaust, hogy nincsen meg az a társadalmi tudatosság vagy jól kibontott emberi dráma, amely legitimálná a képernyőt vérbeborító erőszakorgiát. Ettől eltekintve azonban Bustillo és Maury filmje egy mesterien megrendezett exploitation mozi, amely a mai napig képes zsigerekig hatolva sokkolni a nézőjét. Kár, hogy épp az a kicsi hiányzik belőle, ami ahhoz kéne, hogy igazán zseniálissá válhasson.
A betolakodó (Ott bent) teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán.
6,5/10
