Ki gondolta volna sok évvel ezelőtt, amikor tiniként lázas rémálmokat okoztak ezek a bazi nagy izék, amelyek meg akarták enni Kevin Baconékat, hogy kultfilmet nézünk? Mert bizony ez a mára vígjátékká matinésodott horrorfilm a forgatás óta eltelt 27(!) év alatt megért három folytatást, és még tévésorozat is készült belőle. De persze a legelső volt a legjobb, mert eszméletlen szövege volt, a feszültséget is szinte mindvégig sikerült fenntartani, ráadásul ezek a dögök meglepően intelligensek voltak, vagyis méltó ellenfélnek bizonyultak a szereplők számára. Mai szemmel nézve természetesen már eléggé viccesek a szörnyek, ráadásul egy családi horrorfilmről van szó, vagyis nem folyik benne a vér, trancsírozás nuku, de azért akadnak benne áldozatok szép számmal. Egy kis közösség kerül szembe néhány meglepően eszes kukacszerű valamivel, amelyek azért félelmetesek, mert igazi ragadozók. Képesek kivárni, amíg a préda kifárad, és képesek arra, hogy stratégiát változtassanak, ha erre van szükség ahhoz, hogy elérjék a céljukat. Vagyis hiába vígjátékról van szó, azért lehet parázni rendesen még ennyi év után is, hogy ki fog nyerni, vagyis az alkotók jól tették a dolgukat, emlékezetes darabot hoztak össze nekünk. Fred Ward és Kevin Bacon folyamatos civakodása és Gummerék, a völgy Rambó-párja mindent visz, de a történet is jól fel van építve, hiába, akkor még nem volt CGI, kénytelenek voltak rágyúrni a forgatókönyvre az illetékesek. A karakterekre sem lehet panasz - talán csak Rhondáról nehéz elhinni, hogy igazi tudós, nem egy biodíszlet - , a hatásos kameramozgásokkal, a sejtetéssel és a zenei aláfestéssel elérték, hogy tényleg izguljunk, hogyan fognak kimászni a szereplők a halálos slamasztikából. Hangulatos kis családi horrormozi, még ma is simán hozza a coolságfaktort.

Perfection Valley nem éppen idilli hely, Valentine (Kevin Bacon) és Earl (Fred Ward) nem is nagyon terveznek sokáig itt időzni, azonban túl későn jutnak el addig, hogy cselekedjenek is ennek érdekében. Hirtelen ugyanis elszaporodnak a halálesetek a völgyben, és amikor rájönnek, milyen komoly bajban vannak, már nem tudnak segítségért menni. Így a kis közösségnek együtt kell szembenéznie a szörnyekkel...

 „Terv szerint dolgozunk, és az van benne, hogy most nem csinálunk semmit.” Innen jutottak el Earl-ék addig, hogy „Mindig van más választás, csak gondolkodni kell”. Vagyis egy igazi fejlődéstörténet tanúi lehetünk, miközben a szörnyek megritkítják a lakosságot és feldúlják a települést. A fiúk eddig ugyanis csak szövegeltek arról, hogy mit kellene tenniük, de a cselekvésig nem jutottak el, nem túl vígan tapicskoltak a dögunalmas és céltalan életük posványában, de amikor valódi veszéllyel kellett szembenézniük, kiderült, hogy igenis van bennük elég kraft ahhoz, hogy halálosan veszélyes problémákat oldjanak meg és még embertársaikért is tudjanak felelősséget vállalni. Grummerék kettőse sem semmi, a puskamániás pár olyan túlélő bunkert épített a házából, amelyben precízen felaggatásra kerültek a falra a különféle rendű és rangú, szemet gyönyörködtetően hatalmas fegyverek, talán még John Rambo-t is nyugodtan meghívhatták volna teára fénykorában, teljesen otthon érezte volna magát náluk. Külön piros pont jár nekik az Uzi 4U rendszámért. A többi karakter jóval halványabb, de ez a négyes simán elviszi a hátán a filmet a vérszomjas óriáskukacokkal kiegészülve.

"Valami felsőbb erő hatalmaskodik itt vagy túl sokat várunk az élettől?". Nem sok ideje van a kis csapatnak ilyen filozófiai problémákon törni a fejét, mert menteniük kell az életüket a hirtelen rájuk rontó undorító izék elől, de miután túljutnak a zsigeri félelmen, és kezdik átlátni, hogy mivel is állnak szemben, arra próbálnak koncentrálni, hogyan végezhetnének a szörnyekkel. Ámde őkelmék nem adják olcsón azt a rusnya bőrüket, meglepően intelligensen vadásznak a zsákmányra, az utolsó percig lehet izgulni azon, hogy vajon ki nyeri a meccset. Talán túl hosszúnak tűnik a bevezetés, hiszen eltelik legalább a játékidő harmada, amíg színre lépnek az óriáskukacok, de kell ennyi ahhoz, hogy egyrészt meglegyen az alaphangulat, másrészt pedig kiválóan keltik fel és fokozzák a feszültséget az alkotók. Egy elzárt kis helyen kell a túlélésért küzdeniük a szereplőknek, horrorisztikus körülmények között, de mivel nem folyik a vér és a szörnyek sem éppen pokolfajzatok, inkább vígjáték ez, hiszen nem ijedünk meg komolyan, de arra tökéletes, hogy családilag borzongjunk egy jót rajta.

Ron Underwood helyre kis filmet hozott össze nekünk, Kevin Bacon és Fred Ward remekül kiegészítette egymást, a folyamatos szájkarate közepette megmutatták nekünk, mit jelent az igazi barátság. Finn Carter nem volt túl meggyőző tudósként, de megbízhatóan szállította a romantikus szálat, az igazi menő arcok Michael Gross és Rebe McEntrie voltak Gummerékként, olyan kőkeményen tolták az akcióhősöket, hogy még ma is öröm nézni.

Nem láttam a folytatásokat és a tévésorozatot sem, de nem is tervezem, nekem ez a film marad az igazi Tremors, amelyről szép emlékeket őrzök gyerekkoromból (még akkor is, ha akkor halálra rémültem a szörnyektől), most pedig, felnőtt fejjel nemcsak jót nosztalgiáztam, hanem rácsodálkoztam arra, hogy jó kis film ez még mindig, dacára annak, hogy messze van attól, hogy remekműnek nevezhessük. A saját műfajában egy emlékezetes darab lett, amelyen nem nagyon fogott az idő, hiába koptak meg a díszletek az évek során, a forgatókönyvnek, az operatőrnek, a rendezőnek és a színészeknek köszönhetően még mindig fel tud dobni egy unalmas őszi estét.

7/10

A Tremors-Ahová lépek szörny terem teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.