Az első részt itt olvashatjátok
A legtöbb kreatív tevékenységnek az a halála, amikor a készítő elkezdi rutinból tolni az ipart. Ennek a legjobb példája a Fűrész 4. A rendező ismét Bousman volt, de láthatóan olyan lelkesen vetette bele magát a munkába, mint ahogy az ember urológushoz megy. Ugyanez érződik az írói és operatőri teljesítményen is: minden csak fakó másolata a korábbiaknak. Ráadásul itt kezdett bele abba a játékba a forgatókönyvet első ízben elkövető Melton-Dunstan páros, ami egy olyan puzzle-ra hasonlít, amit ha egyszer kirak az ember, utána rögtön új elemekkel bővítik. Még akkor is, ha mindez nélkülözi a logikát, vagy éppen kicsit sem fair a nézővel szemben. A visszaemlékezések között találunk olyanokat, amelyek egyszerűen csak újabb fejezeteket mutatnak meg Kramer előéletéből, de olyanokat is, amelyek felülírják az addigi tudásunkat vele, illetve a korábbi részekben látott csapdáival, trükkjeivel kapcsolatban. És minél többet tudunk meg, annál érdektelenebb az egész, annál inkább hasonlít egy rossz szappanoperára és annál inkább kitűnik, hogy Jigsaw mindenkit a kínzópadra küld, akivel egyszer összefutott életében. A tervei mindig működnek és mindig van egy újabb kazetta. Egyszerűen sok. Sok a véletlen, sok, amit összehoztak, sok minden. A bűnüldöző szervek például minden részben egyre érthetetlenebbül viselkednek, mert csak így lehet a történetet egyben tartani. Az ötödik, hatodik és hetedik film csúcsra járatja ezeket a blődségeket és mindegyik patikamérlegen kimért, feledhető élményt adó mű. Ezek az imént említett momentumok annyira erősen összefűzik az egyes darabokat, hogy szinte nincs is értelme külön az egyes epizódokról értekezni. Mindenesetre a negyedik Fűrész egy jó nagy lépés hátra a harmadikhoz képest, itt kezdte meg hosszúra nyúlt haláltusáját a széria. Külön érdekesség, hogy ahogy nőtt a költségvetés, úgy vált egyre olcsóbb kinézetűvé a fényképezés: még érdekesebb az, hogy mindezt úgy hajtották végre, hogy a képi világért a befejező rész kivételével ugyanaz a személy, David A. Amstrong volt felelős.
Jigsaw nem annyira sajnálatos elhalálozása után persze új főgonoszra is szüksége volt a sorozatnak, aki segít beteljesíteni a halott tervét. A készítők végül detektív Mark Hoffmann figuráját találták ki a feladatra. Őt Costas Mandylor formálta meg és azt hiszem nem túlzok azzal, ha minden idők egyik leggyengébb negatív karaktereként jellemzem a Fűrész mozik második számú mocsokját. Még a jól megírt momentumait is aláássa, hogy az ausztrál aktor pocsék teljesítményt nyújt, egy pillanatra sem lehet komolyan venni az alakítását. És belőle kell négyszer másfél órát végigszenvedni: keményebb csapda ez, mint bármelyik, amit Jigsaw kieszelt. Az egyre felemásabb operatőri munka, a visszaeső írói is rendezői eredmények tengerében pedig igazából tényleg csak az tartja életben, illetve teszi halványan szórakoztatóvá a filmeket, hogy a kiötlött halálgépek, szituációk hordoznak magukban némi kreativitást. Igaz ez még akkor is, ha egy részük még Jigsaw nem túl biztos lábakon álló szabályainak sem felel meg. Ami kínzáspornó, az működőképes, ami jó filmmé tehetné az egyes részeket, az már korántsem. A széria egyes korábbi pozitívumai, a kiváló végső fordulatok, a belső terek furmányos használata, a működő feszültségteremtés egyre inkább elsikkadnak, s ez olyannyira éreztette hatását, hogy a hatodik mozi meglepően gyenge, mindössze hatvan millió dollár körüli összeget tett be a kasszába. Ilyenkor szokott következni a lépés, ami már több horrorfolyamot is bűvkörébe vont: a 3D használata és az a marketinges fogás, ami szerint ez lesz az utolsó rész, a 'final chapter".
Egy elszalasztott lehetőség
Én a készítők helyében itt eldobtam volna gyeplőt és a bűnös élvezet kategóriájában alkottam volna meg az egész filmet. Repüljenek a belek, hulljanak a testrészek, fröcsögjön az ember arcába a vér és még csak véletlenül sem vettem volna komolyan az egészet. Sőt, iróniával sűrűn megszórva valami teljesen elborult darabot csináltam volna. Ez pedig lehet, hogy nem a legépületesebb megoldás, de ha már konkrét megújulásra képtelen a készítő stáb, akkor illett volna legalább valami bizsergetően rossz cuccot letenni az asztalra. Nos, ehhez képest a Fűrész 3D minden akar lenni és igazából semmi sem lesz belőle, csak egy összehányt massza. A harmadik dimenziót hol kihasználják, hol nem, de korántsem annyira, mint illene. Néhány beállítás nyilvánvalóan csak erre az elemre koncentrál és érezhető, hogy a csapdákat is igyekeztek ehhez igazítani. De nem eléggé... A Fűrész hetedik része igyekszik elvarrni az összes szálat, megölni minden karaktert, akit meg kell ölni és mintegy keretbe foglalni az eseményeket. Mindez azonban ismét ugyanazon megfáradt eszközökkel lett megalkotva, mint a korábbiakban, így csak a válogatott halálnemek jelentenek üdítő élményt. Még egy régi ismerős feltűnése és a hozzá kapcsolódó végső fordulat is csak elnéző hümmögést váltott ki belőlem: iskolapéldája volt annak a csavarnak, ami elsőre még jól hangzik, de utólag belegondolva légből kapott és kidolgozatlan.
Új utakon?
2017. október 26-án érkezik a magyar mozikba az új Fűrész film. A rendezői feladatokat az Időhurok testvérpárja, Michael és Peter Spierig látta el, az előzetes pedig igazából sok újdonságot nem villant fel azon kívül, hogy ezúttal már pendrive-ról is hallgatnak benne üzenetet, nem csak kazettáról. A történetbe ismét belekeverik Kramert, a kínzó kérdés pedig az, hogy mégis ki utánozza őt? A copycat sztoriban még akár lehetnének is lehetőségek, de félek, hogy ahogy egy másik újraindított horrorsorozat, a Kör-széria ez évi darabja, úgy a Fűrész: Újra játékban is csak felmelegített, ócska verziója lesz a korábbi filmeknek. Egyelőre azért bízok: játszani jó, és miért ne lehetne egyszer végre minőségi egy reboot?
