A középszer világát éljük a moziban, mostanában nagyon ritkán vagy főleg soha nem jöttem még ki a vetítőteremből úgy, hogy azt éreztem volna, most nem csak jól szórakoztam, hanem egy igazi szívet-lelket rázó alkotáshoz volt szerencsém. A "hűha" élményt nyújtó rendezők száma is relevánsan csökken, és ők is inkább a tévé felé orientálódnak, mert ott megkapják azt a művészi szabadságot, ami ahhoz kell, hogy maradandó darabot tegyenek le az asztalra. Ilyen várós sorozat idén a Mindhunter, amelyet David Fincher prezentál nekünk, aki azon kevesek közé tartozik, aki már többször szétzúzta a lelküket a filmvásznon, úgyhogy van rá esély, hogy a kis képernyőn is hozni fogja a tőle elvárható minőségi szintet. Emberünk videoklipektől indult, hogy aztán földhöz vágjon bennünket a Harcosok klubjával és a Hetedikkel, amelyet azóta sem tudott felülmúlni, de ki tudja, mit hoz a jövő. Lássuk, miért is csillan fel a szemünk, ha valahol a szemünk elé kerül Brad Pitt kockahasa vagy Kevin Spacey tar feje.

David Leo Fincher Denverben született, 18 éves kora óta gyűri a filmipart, effektgyártóként kezdte az Industrial Light and Magic-nél (Jedi visszatér, Végtelen történet, Indiana Jones és a végzet temploma - nem rossz referencialista), majd átnyergelt a reklámiparra és a videoklipekre. Nem kispályázott, már 1987-ben saját stúdiót alapított Propaganda címmel, ahol olyan arcok tolták a melót, mint pl. Zack Snyder, Gore Verbinski, Alex Proyas, Spike Jonze vagy Michael Bay. A zeneiparban elért mindent, köszönhetően különleges hangulatú videoklipjeinek, amelyekben már felfedezhetők későbbi nagy sikerű filmjeinek védjegyei, úgy mint a futurista, nyomasztó hangulat, valamint a sűrített drámai hatás. Olyan "klasszikusok" születtek a keze nyomán a műfajban, mint George Michael-től a Freedom, vagy Madonnától a Vouge, de a kuncsaftok sorában ott találhatjuk Stinget, Billy Idolt, a Rolling Stonest, Paula Abdult vagy az Aerosmitht. Impozáns névsor, nemde?

Aztán a kilencvenes évek elején úgy gondolta, megérett egy nagy filmre, de mocskosul mellényúlt elsőre, 1992-ben elvállalta a A végső megoldás: Halál - t, amely az Alien széria rendkívül dicstelen harmadik felvonása volt. A tapasztalatlan rendező nem nagyon tudott mit kezdeni azzal, hogy egyrészt csak úgy beesett a forgatásra (a stúdió kirúgta az eredetileg felkért direktort, Wincent Ward-ot), másrészt a forgatókönyv elég gyengus volt, harmadrészt pedig a stúdió nem nagyon tudta, hogy milyen irányba is akarja elvinni az addig rendkívül sikeres franchise-t. A nézők és a kritikusok is utálták a végeredményt, amely főleg Fincher erőfeszítéseinek köszönhetően volt nézhető, sokat tanult a filmkészítésről erről az első félresikerült kísérletből. A tehetségét pedig dicséri az, hogy egyáltalán nem szakad félbe a még el sem kezdődött filmes karrierje ettől a malőrtől, olyannyira nem, hogy  három évvel később letettük a hajunkat a Hetediktől.

Tényleg ártatlanok haltak meg az elmebeteg gyilkos keze által? Valóban ott van a bűn az utcasarkon, csak olyan gyakran találkozunk vele, hogy már észre sem vesszük? Valóban el tudjuk ítélni tiszta szívünkből a bestiális halálnemeket kitaláló és végrehajtó John Doe-t? Mi mit tettünk volna Mills nyomozó helyében? Lett volna lelkierőnk letenni a pisztolyt, vagy eleve elrendeltetett, hogy meglakoljuk bűneinkért, amelyeket lehet, hogy el sem követtünk? Tényleg nincs megváltás, és reménytelenül romlott a világ, amelyben élünk? Igen nyugtalanító kérdéseket tesz fel a film, és éppen azért zseniális, mert nincsen rá válasz, nem ítélkezik a rendező, csak elmeséli a történetet, és utána jól itt hagy bennünket a gondolatainkkal.

A forgatókönyv nagyon jól sikerült, a karakterek jól meg lettek írva. A kiábrándult, nyugdíjba készülő idős nyomozó tökéletes ellentéte a pályája elején járó, energikus, fiatal, forrófejű társa. Természetesen nem igazán jönnek ki egymással, még természetesebben lassan megtanulják becsülni a másik erényeit, és ketten együtt próbálják megtalálni a sorozatgyilkost. A két nyomozó történetén túl egy kiváló krimit is kapunk. A hét bibliai főbűn közül az első öt megidézése brutálisan erősre sikeredett (amikor a halottnak hitt agyonkínzott áldozat megmozdult, a sokadik megtekintés során is majdnem szívrohamot kaptam, úgy megijedtem, olyan jól össze lett rakva a jelenet), kellő mértékben felkelti a néző figyelmét, hogy aztán ne is engedje el a film végéig. Együtt nyomozunk Somersettel és Mills-szel, folyamatosan azon agyalunk, vajon ki lehet a gyilkos. Aztán nagyon szurkolunk, hogy sikerüljön elkapni (miközben rosszul vagyunk attól, hogy nem látjuk az arcát az üldözés során), nem értjük, miért kíméli meg a fiatal nyomozó életét. Már éppen azt hisszük, hogy kezdjük érteni a történetet, amikor teljesen váratlanul besétál a gyilkos véresen, és feladja magát. Végképp összezavarodunk, pedig még előttünk van a katartikus végkifejlet...Hát igen, valahogy így kell történetet vezetni, és darabokra tépni a nézők idegeit!

A siker receptje a zseniális forgatókönyvön és a kiváló színészi alakításokon túl a tökéletes atmoszférateremtés volt. Nagyon erős a képi világa a filmnek, a színek, a fények, a kamerabeállítások mind azt segítik elő, hogy a misztikus, filozofikus hangulat megteremtődjön. Az operatőri munka és a vágások kiválóak, a zene nagyon jól festi alá a történetet. Az idős nyomozó nyugalma és műveltsége éles kontrasztban áll fiatal kollégája vibrálásával és felszínességével. Somersetnek  már nincsenek illúziói, Millsnek még vannak álmai. John Doe-nak pedig egy őrült terve van, amelyet végrehajt bármi áron, így a történet vége csak tragikus lehet. Nekem egyetlen ok miatt volt egy kis hiányérzetem az egyébként kiváló filmmel kapcsolatban: Mills feleségének alakja kicsit haloványra sikerült, de ennél nagyobb bajunk ne legyen.

Morgan Freeman hozza a tőle elvárható szintet, vagyis kiváló alakítást nyújt az idős nyomozó szerepében. Brad Pritt is összekapta magát, jól belakta a karaktert, de Kevin Spacey mindenkit lemos a vászonról, simán zseniális, amit kihoz John Doe karakteréből (olyan erős a jelenléte, hogy fel sem tűnik, valójában milyen kevés jelenetben szerepel). Gwyneth Paltrow szokásához híven bájosan felejthető.

Ezzel a filmmel David Fincher feltette magát a térképre nemcsak a szakmában, hanem a nézők szívében is, mindenki kiváncsian várta a következő dobást, amelyre 1997-ig kellett várni, a Játsz/ma a saját korában jócskán kiemelkedett a középszertől, de sajnos egyáltalán nem tudta hozni azt a katartikus erőt, amit a Hetedik után elvártunk volna a rendezőtől, ezért hiába sprinteltünk anno a moziba miatta, nem kicsit volt csalódás a film. Hiába mentette át a csúcsformáját a Tőzsdecápákból Michael Douglas, Sean Penn sem fogta vissza magát, hiába hozott össze a rendező egy jó kis thrillert, ami a maga műfajában egészen jól sikerült, a Hetedik zsenialitása sajnos látványosan hiányzott az alkotásból.

Azonban Fincher a következő filmjével bebizonyította, hogy rá tud még tenni még egy lapáttal a majdnem tökéletes thriller-re, mert 1999-ben vászonra álmodta a Harcosok klubját, amelynek végső fordulata még ennyi év után is padlóra tudja küldeni a nézőt. Chuck Palahniuk azonos című könyve alapján készült a forgatókönyv, amelyben benne a fogyasztói társadalom minden nyűge, felszínessége és az "érezzük már végre, hogy élünk" minden lelki fájdalma. Ebben a filmben a rendező művészi szintre emelte a videoklipet, a gyors vágások adták meg ennek az alkotásnak azt a pörgő dinamikáját, érzelmi hatását, ami miatt még ma is úgy érezzük, rabok vagyunk a saját kis életünkben, iszonyúan erős a film, Fincher olyan szinten tépi szét a lelkünket, mint azóta sem, sajnos. Felejthetetlen mozi, amely máig nem veszített az erejéből.

Törvényszerűen érkezett a szakmai hullámvölgy, a Pánikszoba egy tisztes iparosmunka, nem több, hiába tette oda magát Jodie Foster és Forest Whitaker, ez a szűk helyiségben játszódó thriller nem felejthető ugyan, de a Harcosok klubja után elég kemény csalódás volt a nézőknek. Aztán öt évvel később visszaadta a hitünket egy osztályon felüli krimi, a Zodiákus, amely nem mestermű ugyan, de saját műfajában nagyon is ott van a szeren.

Nagyon hosszú a film, és sajnos nem tudja végig fenntartani az érdeklődést. David Fincher a Hetedikkel olyan magasra tette a lécet, hogy hiába a jó dramaturgia, a kiváló színészi alakítások, marad hiányérzete a nézőnek. Érdekesen kezdődik a történet, azonban a film közepe táján ellaposodik, a vége viszont zseniálisan jó. Először lelkesen nyomozunk a szereplőkkel, aztán velük együtt fáradunk bele az egészbe, olyannyira, hogy csodálkozva nézzük Graysmith megszállottságát, aztán újra elkap bennünket a hév, és nagyon szurkolunk, hogy végre sikerüljön elkapni azt az átkozott gyilkost. Kár az üresjáratokért, de így sem mindennapi krimit kapunk.

A forgatókönyv jól sikerült, sikerült túllépni a műfaji kliséken, jóval többről szól a film, mint egy nyomozásról. Sorsokat, élteket ismerhetünk meg, de a kiválóan megírt karaktereken túl szól a média hatalmáról, a megszállottság fokozatos kialakulását is figyelemmel kísérhetjük, de nem marad el a társadalomkritika sem. Többrétegű mondanivalót hordoz tehát a film, ami azért elsősorban mégis egy jó krimi, amelynek az atmoszférateremtés az egyik legnagyobb erőssége. Pontosan igazodik a film a nyomozás pillanatnyi állapotához: amikor forró a nyom, akkor  a zsaruké a főszerep, amikor kezd kihűlni, akkor Paul Avery kezdi megszállottan keresni a gyilkost, és amikor már mindenki feladta a reményt, Graysmith veti bele magát teljes erővel a nyomozásba. A film tempója ezekhez a lelkiállapotokhoz igazodik, hol gyors, hol lassú a történet. Azonban a közepe táján sajnos veszít az erejéből az alkotás, szerencsére a végjáték mindenért kárpótolja a nézőt.

Több karaktert is figyelemmel kísérhetünk, nincs igazi főszereplője a filmnek, ezért megismerhetjük a zsarupáros motivációit, életét, megértjük, miért fárad bele a túlpörgetett életmódba Armstrong, miért nem tud e nélkül élni Toschi. Avery alakja is érdekes, a felszínes, nagymenő újságíróból a szemünk előtt lesz kiégett alkoholista, Greysmith kezdetben unalmas alakja pedig egyre színesebb lesz. Erőszak kevés van a filmben, de az hatásosan kerül megjelenítésre, inkább a sejtetés kerül előtérbe, a rejtély megoldása sokkal fontosabb, mint a brutális gyilkosságok. Éppen ezért nem jelent problémát, hogy nagyon keveset tudunk meg a gyilkosról, inkább a többi karakter fejlődésén van a hangsúly. Az operatőri munka kiváló, a vágások szintén, a zene nagyon kifejezően festi alá a történetet.

Robert Downey Jr. szerep helyett ismét alapvetően saját magát játssza, egy minimalista pre-Tony Starkhoz van szerencsénk, a szokásos zseniálisan jó tálalásban. Jake Gyllenhaal jól játszik, de Robert Downey Jr. elsöprő egyénisége mellett nem igazán tud érvényesülni, Mark Ruffalo kiváló, Anthony Edwards azonban reménytelenül középszerű, Brian Cox alakítását öröm volt látni, 

David Fincher jó, de nem zseniális filmet rendezett. Jóval többet ad a film egy kriminél, azonban nem felejthetetlen alkotás. A színészvezetés jó, a jelenetek erősek, a párbeszédek érdekesek. Kár, hogy a film tempója a közepe táján túlságosan lelassul, de így is sok kivételes képet őrizhetünk meg ebből a filmből. 

2008-ban forgott le a Benjamin Button különleges élete, amelynek remek volt a sztorija, és Brad Pitt is jó választás volt a főszerepre, azonban az a bizonyos plusz fájóan hiányzott belőle. 2010-ben aztán egy merőben más témát boncolgatott a rendező, Zuckerberg és a Facebook sztorija került a középpontba a Social Network- A közösségi hálóban, amely egy jó kis életrajzi film lett Jesse Eisenberg főszereplésével, azonban hiába meghatározója mindennapjainknak a Facebook, mégsem sikerült olyan ütősre a végeredmény, mint a Harcosok klubja, habár sok emlékezetes pillanatot köszönhetünk neki.

Egy évvel később jött A tetovált lány amerikai remake-je, amely elmaradt ugyan az eredetitől, mégis letaglózó élmény tudott nyújtani annak, aki nem olvasta előtte a könyvet. Rooney Mara berobbant ezzel a szereppel a filmiparba, ez a szikár alkotás azonban minden erénye mellett sem lett igazán mérföldkő a rendező szakmai pályafutásában. Miután némi erőt gyűjtött a tévében a Kártyavár néhány epizódjának rendezésével, 2014-ben újra összehozott egy ütős alkotást, a Holtodiglan ismét egy olyan krimi lett, amely miatt érdemes volt megvenni a mozijegyet. Fincher ismét megtalálta a ritmust, a feszültségkeltésben még mindig ő a legjobb, és ez még akkor is így van, ha már valószínűleg az életben többször nem fog még egy olyan mesterművet letenni az asztalra, mint a Harcosok klubja vagy a Hetedik. Azt én személy szerint nem értem, miért tölti az idejét olyan projektekkel, mint a World War Z második felvonása, de ez biztos, hogy jót fog tenni a film színvonalának, addig pedig marad nekünk a Mindhunter a tévében.

David Fincher hosszú utat járt be az effektgyártástól addig, hogy kivívja magának a thrillerek nagymesterének rangját, amit annak ellenére meg tudott tartani, hogy az élete fő művét képező két film a kilencvenes években készült, ami ugye nem mostanában volt. A rendező legnagyobb erőssége a feszültségkeltés, remekül tudja manipulálni a nézőt, mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget a legkülönbözőbb témák esetében is, mert ki tudja hozni a dramaturgiából és a látványból is a maximumot. Különleges tehetségű alkotóról van szó, aki nagyon érti a szakmát, az évek során letisztult a stílusa, ha nem is mindig szaggatja fel a vásznat, azért biztosak lehetünk benne, hogy nem veszi félvállról a melót, és ha nem is vág bennünket földhöz, de tutira minőségi darabot fog szállítani nekünk legyen az tévé vagy mozifilm. Nem kis dolog ez a mostani gyér rendezői felhozatal idején.