Minden kornak megvan a maga Zorrója. Legutoljára az isteni Antonio forrósította fel a filmvásznat a spanyol tempramentumával, és nagyon jól csinálta, de hát mindenkinek az az igazi hős akit gyerekként lát. Korom okán (1976-ban születtem) nekem Alain Delon jut eszembe először, ha a Zorro szó elhangzik, a délceg, fekete ruhás és maszkos törvényenkívüli nekem ezt a hihetetlenül szép arcú férfit jelenti, aki amúgy mellesleg még jó színész is volt. A Zorro szó spanyolul rókát jelent, Johnston McCully találta ki a figurát 1919-ben. A filmipar viharsebesen lecsapott a dögös kalandorra, már 1920-ban elkészült az első adaptáció Douglas Fairbanks-szel, majd Tyrone Power-rel 1940-ben. Azután a tévében hódított a maszkos igazságtevő, Guy Williams 1957 és 1961 között játszotta a karaktert. Majd Delon vágtázott és kardozott látható élvezettel talpig feketében a gyöngyvásznon, később Antonio Banderas főszereplésével élesztették újjá a franchise-t Hollywoodban. Nyilván közben ezer  feldolgozás született világszerte filmen és tévében egyaránt, de a fentiek emelkednek ki közülük.  Zorro nem tud kimenni a divatból, egy hős mindig jól jön, vérforraló spanyol zenével, sok-sok kalanddal és romantikával fűszerezve, mert soha nem növünk fel igazán, titokban minden lány halálosan szerelmes a jóképű főhősbe, a fiúk pedig olyanok akarnak lenni, mint ő. Delon alapvetően a gyerekei unszolására vállalta el a szerepet, amelyben nemcsak istenien nézett ki, hanem még mélységet is tudott adni neki, és nem riadt vissza attól sem, hogy a pojáca kormányzó figurájában ripacskodjon egy kiadósat. Nemcsak egy méltó ellenfelet kapott Stanley Baker személyében, hanem egy jó forgatókönyvet is, amelyhez már csak látványos akciójelentek és némi humor kellett, és már készen is volt a kasszasiker. Hatalmas kedvencem volt gyerekkkoromban ez a darab, viszont már jó régen nem láttam, ezért kellőképpen rá tudtam csodálkozni, hogy milyen jó kis kalandfilm ez még mindig, ha nem is veri kenterbe a Banderas-féle változtatot, de simán tartja vele a szintet ennyi év után is.

Don Diego (Alain Delon) cinikus nemes, aki idealista barátjának tett esküje értelmében megérkezik Új-Aragóniába, és miközben eljátssza a félkegyelmű kormányzót, megpróbál megoldást találni az elnyomott emberek problémáira. Egy kisfiútól szerez tudomást Zorróról, a halhatatlan igazságosztó hősről, akinek bőrébe bújva azon van, hogy megszabadítsa az országot Huerta ezredestől (Stanley Baker)...

Mai szemmel nézve is meglepően látványosak az akciójelenetek a filmben, amely alapvetően Delon sármjára épül, azonban a kalandok közepette erőteljes jellemfejlődésen megy át a cinikus nemes, elkezd hinni a szabadságban, a szegény emberek felszabadításában, egy jobb világ megteremtésében. Huerta ezredes van olyan gonosz és keménykezű diktátor, hogy valóban érdemes legyen harcolni ellene, és természetesen a szerelem sem kerüli el Don Diego-t, akinek nemcsak a hősnek kiváló, hanem pojácának is. Delon hálóharisnyával vagy éppen horgászkalappal fején, miközben az életéért retteg? És még ez is nagyon jól áll neki, mert nemcsak eszméletlenül jó pasi volt (és még idős korában is megőrizte férfiúi vonzerejét), hanem kiváló színész is,  lubickolt a kettős szerepben. Úgy tudott ripacs lenni, hogy nem lett nevetséges, a hősködést pedig természetesen kirázta a kisujjából, olyan elegánsan forgatta a kardot, mint egy született nemesúr.

Guido és Maurizio de Angelis nem csak a Bud Spencer-Terence Hill filmekhez írt remek zenét - és még annyi minden máshoz, többek között a Sandokan tévésorozat ikonikus főcímdala is az ő tehetségüket dicséri -, ehhez az alkotáshoz is eltalálták a megfelelő hangulatú muzsikát. Duccio Tessari rendező sem akkoriban kezdte a pályát, Giorgio Arlorio forgatókönyvíró egy tartalmas kalandfilmet hozott össze, amelyen nemcsak szórakozni lehet, hanem pont annyi drámai mélységet tartalmaz, hogy ne feküdje meg a gyomrunkat, de azért vegyük komolyan a sztorit. Guido Albonico csodás képei felejthetetlenek (nálam abszolút kedvenc, amikor a homályból kiélesedikl Zorro alakja). De a film természetesen Alain Delon - ra épült, Garcia őrmester szerepében Moustache szállította a humort, Ottavia Piccolo a szépséget, Stanley Baker pedig kiválóan gonoszkodott. El ne felejtsük a csodás paripát, valamint Gyilkost, a harcias ebet.

A film elején természetesen Delon-t láthatjuk premier plánban, amint még Zorro-cucc nélkül lovagol bele a világba, a tengerbe  és majdnem a kamerába is, emberünk egyetlen szó nélkül el tudja játszani, hogy egy kiégett kalandor, aki élete azonban új értelmet nyer, amikor barátját megölik, ő pedig megígéri neki, hogy igazságos kormányzó lesz helyette. Kap maga mellé egy néma szolgát, és már indul is Új-Aragóniába, ahol álca mögé bújva méri fel a helyzetet, majd nem teketóriázik sokat, viharsebesen nekiáll hősködni. Kicsit talán túl gyorsan csapunk bele az akcióba, elkelt volna még egy kis felvezetés, amelyből jobban megismerhettük volna Don Diego alakját, és azt, hogy miért volt olyan fontos számára a barátja, hogy hirtelen nekiállt megjavulni, de nem nagyon érünk rá ilyesmiken morfondírozni, mert már jön is Huerta ezredes, és kezdődik a buli. Mai szemmel nézve időnként egy picikét már túl lassú a cselekmény, és időnként leül a történet, de a megfelelő arányban adagolt akció és a humor megteszi a magáét, simán bele lehet feledkezni ebbe a jó kis kalandfilmbe.

Bár akad néhány logikai baki a történetben (hogy éli túl a főhős a szakadékos kalandot, és minimum eggyel több Zorrót üldöznek a katonák, mint amennyiről tudjuk, hogy kicsoda stb.), de ne hasogassuk azt a bizonyos szőrszálat, tényleg nem érdemes, mert egy jól összerakott alkotáshoz van szerencsénk, amelyről ma méltatlanul kevés szó esik (nyilván azért, mert a film idősebb, mint én, és az időben közelebbi Banderas-féle változat az ismertebb), pedig érdemes adni neki egy esélyt, mert meglepően jó szórakozást tud nyújtani még mindig gyerekkorunk egykori kedvence. Zorróból és Delonból sohasem elég, éljenek a kalandok, és a maszkos igazságosztó hősök!

8/10

A Zorro teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.