Ritkán távozom úgy csalódottan egy filmről, hogy valójában pontosan azt kaptam tőle, amit elvártam. Az Amerikai bérgyilkos például hűen reprodukálta azt az érzelmi hullámvasutat, amit már az előzetese is kiváltott belőlem remek akcióival és béna egysorosaival. És bár magam sem tagadom, hogy a végeredmény a B-kategóriában egy abszolút vállalható darab lett, már az elejétől fogva csak az járt a fejemben, hogy ebből mennyivel többet ki lehetett volna hozni. Beszéljünk tehát elvárásokról!

Sok kritika például rögtön a Homelanddel állította szembe az Amerikai bérgyilkost (Michael Cuesta több epizódot rendezett a sorozatból is) és azt kérte számon rajta, hogy miért nem képes megközelíteni annak bizontság- és világpolitikai komplexitását, pedig már kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy nem egy Le Carré-adaptációt, hanem egy B-kategóriás akciófilmet látunk. Azt viszont éppen ezért fel lehet róni a produkciónak, hogy miközben minden lehetősége megvolt arra, hogy a John Wick nyomdokaiba lépjen, ebből a szempontból is kihagyott ziccerré vált. A nyitójelenet egy brutálisan megrázó vágatlan jelenetben tárja elénk, ahogyan terroristák egyesével legéppuskázzák egy ibizai üdülőhely turistáit, beleértve Mitch Rapp (Dylan O'Brien) barátnőjét is, az utána következő montázs pedig hihetetlen ugyan (a történet szerint főszereplőnk másfél év alatt autodidakta módon szuperkatonát fejleszt magából, hogy bosszút állhasson), de kellően elegánsan alapoz meg a lényegi eseményeknek.

Amely sajnálatos módon nem a terroristákkal való leszámolásról, hanem egy teljesen generikus orosz atombombás - bukott tanítványból lett szupergonoszos motívumrendszerre épül, ezzel pedig saját lába alól húzza ki a talajt. Hiszen miközben minden második jelenetben elmondják, hogy Mitch legnagyobb baja az, hogy túlságosan személyes ügynek tekinti a küldetést, valójában pont, hogy nem tragédiája motiválja, és a forgatókönyv meg sem próbál választ keresni magában arra, hogy hogyan fogja lezárni magában gyászát és a megszállottságot. De a szkript akkor is kriminálisan teljesít, ha nem ilyen komplex gondolkodást várok el tőle, ugyanis például még a bukott tanítvány - mentor - új üdvöske háromszöget sem sikerül relevánsan kialakítani, a három figura kapcsolata meglehetősen ad hoc, és nagyjából semmit nem fejlődik interakcióik hatására. A film a legrosszabb mentorkodós klisékre és iszonyat feszélyezett egysorosokra építi Michael Keaton karakterét, Taylor Kitsch gonoszát pedig még ennél is értelmetlenebb motívumokból tákolja össze.

Természetesen a színvonal ezzel meredek esésbe kezd a bevezetés után, az Amerikai bérgyilkos hamar egy olyan filmmé válik, amely felszínes butaságokba szeretne nagy dolgokat belemagyarázni. A történet fő konfliktusává gyakorlatilag az kristályosodik ki, hogy Mitch szeret a saját feje után menni, a CIA meg nem szereti ezt, de persze most is a szabályokra fittyet hányó vagány gyereknek lesz igaza. A párbeszédek jelentős része tesztoszteronszagú keménykedéssé silányul, a fináléra pedig már a legkínosabb Bond-filmek világába érkezünk meg, értelmetlen CGI-parádéra cserélve az akciójeleneteket.

Pedig azok egyértelműen a film fénypontjai: Cuesta elképesztő érzékkel komponálja meg közelharcait, minden kézitusa nyers, véres, a résztvevőkön (Dylan O'Brient is beleértve) látszik, hogy komoly harcművészeti felkészüléssel a hátuk mögött, teljes fizikumukat bevetve mozognak a vásznon. (Ínyencek pedig azt is figyelhetik, hogy milyen okosan vannak kitalálva a beállítások, hogy elrejtsék, amikor dublőrök dolgoznak a színészek helyett.) Az Amerikai bérgyilkos tehát akciómoziként egyáltalán nem volna másodrangú, viszont saját bárdolatlanságát mintha kényelmes kifogásként használná arra, hogy filmként meg se próbáljon kitűnni az átlagból. Ez az elkeserítően lusta hozzáállás pedig felettébb ironikus egy olyan alkotástól, amely a szabályok megszegését és a megadott kereteken kívül játszást dicsőíti.

6,5/10

Az Amerikai bérgyilkos teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán